Buzgó Gábor

A napjainkban tapasztalható klímaváltozás kedvez a szélsőséges, extrém időjárási jelenségek kialakulásának, ezek között említhető a kánikula és az aszály is. A kánikula szó a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga, a Szíriusz latin elnevezéséből, a canicula, vagyis kiskutya szóból származik. A Nagy Kutya csillagkép és a Szíriusz a nyári időszakban van a legmagasabban az éjszakai égbolton, s az ókori rómaiak ezt a csillagképet összekapcsolták a hőséggel, innen ered az elnevezés. A kánikulával kapcsolatban gyakran felmerülő meteorológiai fogalmak a hőhullám, a hőségnapok és a nyári napok száma. A hőhullám extrém meleg levegőátvonulást jelent, mely legalább öt egymást követő napból áll. A hőségnap alatt azokat a napokat értjük, amikor a napi maximum hőmérséklet eléri vagy meghaladja a 30°C-ot, míg nyári napnak azokat tekintjük, amikor a napi maximum hőmérséklet meghaladja a 25°C-ot.

 A nyári napok és a hőségnapok száma Budapesten az 1991 és 2020 közötti klímaperiódusban.
Forrás: HungaroMet éghajlati adatsorok 1901–2020. Buzgó Gábor számítása és szerkesztése.

A nyári napok és a hőségnapok számának az 1991 és 2020 közötti harminc éves klímaperiódusban való alakulásáról készült diagram alapján látható, hogy mindkét index emelkedő trendet mutat, mely azt is jelenti, hogy a kánikulával jelentkező extrém hőmérséklet napjainkban egyre komolyabb környezeti kihívást jelent. A mezőgazdaságban nagy problémát okoz a kánikula idején gyakran kialakuló aszály. A globális felmelegedéssel párhuzamosan ugyanis csökken a csapadékmennyiség, s ennek káros következményei természetesen a mezőgazdaságban is mutatkoznak. Ez a fajta környezeti kihívás azonban nemcsak napjainkban, hanem a múltban is problémát jelentett. A kánikula és az aszály terméseredményekre gyakorolt negatív hatása megelevenedik múzeumunk Agrártörténeti Iratok Gyűjteményének néhány dokumentumában is. Ezek között említhetők Constantin Miklósnak, illetve a Bihar vármegyei Komádi község református lelkészének, Nagy Dánielnek időjárási feljegyzései.

Constantin Miklós feljegyzéseinek borítója.
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 7526. Fotó: Papp Tibor.

Constantin Miklós görög származású kereskedő feljegyzései a szőlőtermesztéséről híres hegyaljai Tolcsván keletkeztek 1817 és 1830 között. Constantin Miklós 1795-ben született Tolcsván, házasságot 1820-ban kötött Kiss Máriával, aki az érmelléki bor- és szőlőkultúra központjából, Bihardiószegről származott, s a helybeli Kiss Pál görög kereskedő leánya volt. Constantin anyósa a tokaji Bimbó-Lázár famíliából származott, akik szintén görög kereskedők voltak.

Constantin Miklós feljegyzései 1827 júniusából.
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 7526. Fotó: Papp Tibor.

Constantin Miklós már erőteljesen asszimilálódott alakja volt a hegyaljai görög kereskedők rétegének. A tőle fennmaradt dokumentumokban főként a magyar nyelvet használta, a múzeum gyűjteményében található időjárási feljegyzései teljes egészében magyarul íródtak. Megfigyeléseit táblázatos formában vezette, egy-egy hónap tapasztalatait néhány szavas bejegyzésekben rögzítette, s különös figyelmet fordított a szőlő és a gabona termésének alakulására. A táblázatban időjárási anomáliákat is feljegyzett – ezek az 1820-as évek második felében egyre sűrűsödtek –, amelyek között az aszály is többször visszatért. Az 1827 májusára vonatkozó jegyzete már előrevetítette a gyenge terméskilátásokat: „Kevés széna lesz, a vetések nem jók, az életnek ára felment.” 1827 augusztusában már a szőlővel kapcsolatos problémák is láthatóvá váltak: „A hideg helyeken a szőlő még csak megálhat [sic!], de a melegeken még a tövek is száradnak ki.” Az 1827 októberében készült jegyzete szerint „a szőlő […] a forró helyeken, aprón megfülvén savanyún maradt.” A Constantin Miklós által 1827-ben tapasztalt rossz széna- és gabonatermést egyértelműen a nyári csapadékanomália, a szárazság okozta, mely helyben a szőlő termésére is negatívan hatott. Az 1827-es aszályos nyár egy hosszabb száraz periódus része volt, mely a tavasz közepén kezdődött és eltartott egészen október végéig. Az aszály 1830-ban is visszatért, ez év augusztusában Constantin Miklós feljegyzése szerint „az idő folytatólag égető forrósággal […] száraz. illyenre [sic!] még eddig nem emlékszünk, minden vetemény elsült, szőlő nem is látszik.” Az 1830-as szárazság a gabona- és a szőlőtermést ismételten egyszerre érintette, újabb környezeti kihívás elé állítva Tolcsva és környékének lakosságát.

Az Agrártörtneti Iratok Gyűjteményében a 19. század második feléből szintén maradt fenn egy időjárási feljegyzéseket tartalmazó dokumentum, Nagy Dániel, a Bihar vármegyei Komádi község református lelkészének tollából. Ezek a feljegyzések gépelt másolat formájában kerültek be a gyűjteménybe, azok eredeti változatát Komádi református egyházközségének anyakönyvi másodpéldányaiba jegyezték be. A gépelt másolatot Molnár Ambrus, Sáp község református lelkésze készítette 1967-ben, s a dokumentum valószínűleg tőle került át a múzeumhoz. Nagy Dániel az időjárási feljegyzéseit évkönyvszerűen jegyezte be az anyakönyvbe 1857 és 1896 között. Az időjárási eseményeket nem közvetlenül azután írta le, ahogyan azok megtörténtek, hanem utólag, összefoglalóan. A szöveget minden esetben év végén jegyezte be az anyakönyvbe, ami az egyes évekhez tartozó bejegyzések szerkezetéből látható: gyakorlatilag egy-egy naptári év időjárását örökítette meg.  A feljegyzések első részében a lelkész sorra vette az egyes évszakok időjárási eseményeit, a leírást januárral kezdte és december hónappal fejezte be. Fontos megjegyezni, hogy nemcsak a rendkívüli időjárási eseményeket jegyezte be, hanem folyamatában láttatta az időjárást a gabonanövények fejlődésének és az ahhoz köthető munkálatok (szántás, vetés, aratás) összefüggésében. A feljegyzések szövegeinek központi témáját a gabonanövények fejlődéséhez kapcsolódó időjárási megjegyzések jelentik. A lelkész által vezetett anyakönyvi kötet lapjain többek között felsejlik a 19. század legsúlyosabb aszályos időszaka, az 1863-as év emlékezete is.

„Az átaljában havatlan télnek februárjában sokszor igen szép verőfényes szelíd napok voltak, annyira, hogy nemcsak szántottak a földművesek tavaszi mag alá, hanem árpát sokan vetettek is mind nálunk, mind kivált más magasabb fekvésű és porhanyósabb talajú földdel bíró vidékeken. Azonban később mind szárazabb lett az idő: eső ritkán volt, a tavaszi hónapokban, ha mi kevés volt is, a nyomban követett hideg és száraz szelek a nedvességet tüstént kiszítták a földből. Mező egyátaljában nem növekedhetett – az ősz és tavasz vetések is egy kis korig itt ott szépen mutatkoztak, bokrosodni kezdtek, de végre a harmat és eső nélküli szeles meleg napokkal, minden semmivé lett. Az oly ősz búza, mely kora tavaszon árnyékban vehette magát – környékünkön – csak fizetett valamit, de a tavasz vetés még a legaljasabb földekben is alig adta meg a magvát, a legjobb alig egy-két magot termett, igen sokat le sem lehetett kaszálni, ami lekaszálódott is ott veszett, mert gereblyével sem volt összeszedhető, tengeri, kender, főzelék, széna semmi. Jószágaink a talló szabadításáig éhen majd elvesztek, a kint háló nyájak, guja [sic!], ménes a rétszéleken kaptak valamit, a hazajárók pedig mohón falták be az elibük tett búza szalmát vagy a réten vágott zöld nádat, de szalma sem volt kapható a hosszú tél után. Mindé mellett is a mi községünk igen szerencsés volt […] – Egy kevés búza termett, – a rét pedig […] a nagy szárazságban kiszáradván csaknem egészen le kaszáltatott – még a nád is zöldjében le nádvágóztatott, itt gyűjtetett télire való takarmány bőséggel. Akár hány szegény ember találtatott aki – szabadszakálra vágott rétről – eladott 100–200 pfrt áru gazt a szakadatlanul jövő vidékieknek – így hát a szegény is szerezhetett volna búzát – ha takarékos lesz vala – a rét kereset forrás volt nékiek, mert summás nyári cseléd nem is kellett a vagyonosoknak, nem volt mihez fogadni.”

Részlet Nagy Dániel időjárási feljegyzéseiből. (Betűhív közlés.) Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6096/1.

A szövegrészletben megjelenő 1863-as aszály által okozott károkat szemléltetik a következő gabonatermésekre vonatkozó adatok: az 1860-as években a 2,8 millió hold szántóföldön átlagosan 37,6 millió pozsonyi mérő gabona termett, míg 1863-ban csak 3,4 millió pozsonyi mérő, vagyis az átlagos termésnek alig tizede. Katus László számításai szerint a lakosság szükséglete és a következő évi vetőmagszükséglet ekkor kb. 8,3 millió pozsonyi mérő gabonát tett ki, vagyis a terméskieséssel kb. 5 millió pozsonyi mérő hiány keletkezett. Nagy Dániel feljegyzése szerint az 1863-as aszályt nemcsak a gabonatermés, hanem az állatállomány is megsínylette – annak egy jelentős része elpusztult –, hiszen a csapadékhiány következtében a legelők is kiszáradtak. A magyar mezőgazdaságot a 19. század második felére gazdasági szerkezetváltás jellemezte, ugyanis a korábbi nagyállattartás vezető szerepét a szántóföldi növénytermesztés, a gabonatermesztés vette át. Az Alföld szarvasmarha-állománya az 1863-as aszály után már nem is állt helyre, a gazdák kénytelenek voltak áttérni a gabonatermelésre, vagyis az 1863-as szárazság hosszabb távon további szerkezeti eltolódást is hozott a magyar mezőgazdaságban. Ilyen gazdasági körülmények között nem meglepő, hogy az 1863-as aszály ínséggel is párosult, melynek képe Nagy Dániel feljegyzéseiből is visszatükröződik.

„Ily sok csapások mellett is tehát, a mi sorsunk még jóllétnek nevezhető az alföldéhez, Békés, Heves, Csongrád, Csanád s az megyékhez képest, hol búza sem termett, rét sem volt […] keserves nézni miként jönnek a közel s távol lakók – köztük sok munkaképes de munkát nem kapó emberek – egymást érve ajtónkra zörgetvén a kenyérért, holott magunknak is alig van valami. – A kormány és még inkább a jólelkű nagy urak és úrhölgyek, vagyonosabbak – felvidékiek és a testvér Erdély – hol kedvezőbb volt az időjárás – mindenhol megkísértenek az éhhalál eltávolítására, adakoznak, segélyt gyűjtenek, élelmeznek, de azért miképp érjük el az 1864-ik évi új termést? nem tudom! E csapás teljes év gyászos következménye áthat a jövőre, ha Isten ő szentsége különösen kegyelmébe nem vészen.”

Részlet Nagy Dániel időjárási feljegyzéseiből. (Betűhív közlés.) Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6096/1.

Az 1863-as aszály regionális problémaként jelentkezett, hiszen az főként a szövegrészletben is említett alföldi vármegyéket érintette. A 18. századtól a mezőgazdaság modernizációjával, a közlekedési infrastruktúra fejlődésével csökkent az éghajlati anomáliák demográfiai hatása Európában, azonban regionális eltérések előfordulhattak. Különösen igaz ez a 19. század második felétől, amikor a vasúthálózat kiépülésével már lehetővé vált a nagy tömegű áruszállítás, így a gabonát el lehetett juttatni az élelmiszerhiánnyal sújtott területekre – éhínségek azonban regionálisan mégis előfordulhattak. Az aszálynak demográfiai hatásai is voltak, ugyanis 1863-ban és 1864-ben az alföldi vármegyékben megemelkedett a halálozások száma, országos viszonylatban azonban ezekben az években halálozási többlet nem volt kimutatható. Az utolsó nagy „középkori” jellegű demográfiai katasztrófa 1872 és 1874 között sújtotta az országot, amikor a kolerajárvány mellett éhínség is pusztította a lakosságot. A kormányzat az 1863-as aszály által okozott károkat, a lakosság kieső bevételeit általában munkaalkalmak, közmunkák biztosításával próbálta enyhíteni, pótolni.

 
Gabonaárak 1819 és 1928 között
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 4403. Fotó: Papp Tibor.

 Gabonaárak 1849 és 1858 között.
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 4403. Fotó: Papp Tibor.

Az éghajlati anomáliák, és az általuk okozott terméskiesések kölcsönhatásban álltak a gabonaárak változásával. A terméskiesés időszakát általában a gabona árának emelkedése követte. Ez a folyamat a gyűjteményben található időjárási feljegyzések által említett 1827-es, 1830-as és 1863-as aszály esetében is nyomon követhető. Az Agrártörténeti Iratok Gyűjteményében fennmaradt egy német nyelvű kötet 1873-ból, amelyet a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara adott ki Hozzájárulások a magyar mezőgazdasági termékek árainak történetéhez címmel. A kötetben az 1819 és 1868 közötti pesti gabona (búza, rozs, kukorica) és gyapjú heti átlagárai követhetők nyomon alsó-ausztriai mérőben és osztrák krajcárban kifejezve. A kötetben az árak kontextualizáláshoz megadták az 1819 és 1868 közötti időszak átlagárát, illetve az egyes évtizedek átlagárait is. Az 1820-as évek elejétől az 1860-as évekig érezhetően emelkedett a gabona ára. A búza esetében látható, hogy az 1820-as években még az 1819–1868 közötti időszak átlagára alatt alakultak a pesti búzaárak, az 1850-es évektől azonban már az átlagár felett. Ezt a jelenséget az 1852 és 1878 között kibontakozó nagy gabonakonjunktúra okozta, amelyet alapvetően az erőteljesen növekvő nyugat-európai népesség fokozódó élelmiszerigénye idézett elő, s amelynek kedvező hatásait a magyar mezőgazdaság is igyekezett kihasználni gabona, főként búza exportálásával. A búza árának alakulását követve megfigyelhető, hogy egyik évről a másikra következően vannak kiugró értékek, amelyek részben az éghajlati anomáliák következtében történt terméskiesésnek tudhatók be. Például az aszályos 1827-es évben is kiugró gabonaár-növekedés látható, amelyhez valószínűleg a terméskiesét okozó szárazság is hozzájárult. Az aszály közvetett hatása tehát a gabonaárakban is visszatükröződött. (A gabona árának növekedéséhez a fegyveres konfliktusok is hozzájárulhattak, az 1854-ben és 1855-ben tapasztalható búzaár-növekedést az 1853 októbere és 1856 márciusa között zajló krími háború idézte elő.)

 
Szomjazó kukoricatábla Debrecen-Haláp határában 2025 júliusában. Fotó: Buzgó Gábor

Az említett feljegyzések és a gabonaárakat szemléltető kiadvány alapján láthattuk, hogy a szélsőséges időjárási eseményeknek a múltban rendkívül mélyreható gazdasági és társadalmi hatásai voltak. Az éghajlati anomáliákból fakadó gazdasági, társadalmi kitettséghez hozzájárult, hogy a kereső korú népesség több mint 60 százaléka még 1910-ben is az agrárszektorban dolgozott, vagyis a terméskatasztrófák a népesség nagyobb részét közvetlenül érintették. A foglalkozásszerkezetnek a 19. század utolsó harmadában kezdődő változásával, a mezőgazdasági keresők arányának visszaszorulásával az éghajlati anomáliákból fakadó terméskiesések hatása a társadalomra manapság nem annyira közvetlen, azonban gazdasági következményeik ma sem lebecsülendők. Az 1991 és 2020 közötti klímaperiódus éghajlati trendjeit figyelve érzékelhető, hogy egyre szaporodó szélsőséges éghajlati jelenségekkel találkozhatunk, ezek között említhetők az extrém hőhullámok és a csapadékszegény időjárás, amelyek a 2025-ös év első felét sem kerülték el. Napjaink mezőgazdaságának minél hamarabb válaszokat kell találnia ezekre a környezeti kihívásokra, amelyhez a környezettörténet a múltbeli tapasztalatok, a megváltozott éghajlati viszonyokra adott társadalmi válaszok, alkalmazkodási lehetőségek, mintázatok feltárásával járulhat hozzá.

A cikkben felhasznált, illetve hivatkozott szövegek forrásai:

Czelnai Rudolf – Szepesi Dezsőné: Meteorológia. Budapest, 1986.

Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. Történelmi Szemle (1980) (23.) 2. 270–288.

Katus László: Az 1863–64. évi aszály és éhínség az Alföldön. In Hudi József szerk.: A fogyasztás társadalomtörténete. Budapest–Pápa, 2007. (Rendi társadalom – polgári társadalom, 18.) 7–11.

Kövér György: Iparosodás agrárországban. Magyarország gazdaságtörténete 1848–1914. Budapest, 1982.

Kövér György: Piaci hullámzások és gazdasági növekedés. In Gergely András szerk.: Magyarország története a 19. században. Budapest, 2003. 327–359.

Kövér György: 1873. Egy krach anatómiája. Budapest, 1986.

Magyar etimológiai szótár. Kánikula szócikk. online: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/k-F287B/kanikula-F2925/

Pfister, Christian – Wanner, Heinz: Klíma és társadalom Európában. Az utolsó ezer év. Ford. Rácz Lajos. Budapest, 2024.

Sasvári László: Egy tolcsvai görög kereskedő feljegyzései. Honismeret 1981 (9.) 1. 25–27.

Szerkesztette: Bogdanov Edit