2025. aug 19.

Szent István és az új kenyér megáldásának ünnepe, augusztus 20-a

Németh Anna

Augusztus 20-a Magyarország egyik legfontosabb nemzeti ünnepe az államalapító I. Szent István király emléknapja, amikor az ország első keresztény uralkodóját, országunk ezeréves történelmét, gazdag hagyományait, valamint az idei búzából sült új kenyeret ünnepeljük.

Strobl Alajos: Szent István mellszobra. A Szent István teremben elhelyezett, elpusztult szobor korabeli másodpéldánya. Készült a Zsolnay gyárban, 1899–1900-ban. Janus Pannonius Múzeum. Fotó: Rostás Péter

Államalapítás, Szent István király, új kenyér

Első királyunkat Kr. u. 1000-ben koronázták meg a II. Szilveszter pápa által küldött koronával. Szent István független keresztény királyságot alapított, uralkodása alatt erős hatalmat teremtett, egyházszervezési munkája során püspökségeket alapított, kolostorokat építtetett. Intézkedéseivel Magyarországot igyekezett Nyugat-Európához kötni, a nemzetségekre tagolódó magyarságból és a Kárpát-medence többi lakójából egy nyugati jellegű társadalmat létrehozni. 1038. augusztus 15-én bekövetkezett halála előtt a Szent Koronát és Magyarországot Szűz Mária oltalmába ajánlotta. 1083. augusztus 20-án szentté avatták, majd 1774-ben Mária Terézia országos ünnepnappá nyilvánította augusztus 20-át. Nagyszabású ünnepségeket 1818-tól szerveztek Szent István tiszteletére, ekkor rendezték meg az első Szent Jobb körmenetet.

1899-ben, majd 1901-ben Darányi Ignác földművelésügyi miniszter igyekezett rendeleteivel országos szintre emelni az aratóünnepségeket. Így az 1920-as évekre augusztus 20-a búza- és kenyéráldással kiegészülve a magyar kenyér ünnepévé is vált. A második világháborút követően azonban az állami emlékezetpolitika az ünnep egyházi jellegét háttrébe szorította, a hivatalos ünneplésben az aratókoszorú és az új kenyér került a középpontba, Szent István emléknapja pedig az alkotmány ünnepe lett. Az évtizedek során az ünnepi program vízi- és légi parádéval, tisztavatással, tűzijátékkal egészült ki, s lett gazdagabb. Napjainkban első királyunk temetésének és szentté avatásának évfordulója egyszerre jelenti Szent István és az új kenyér ünnepét.

A Szent Koronát és a koronázási felségjelvényeket idéző szalmadíszek: a jogar.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum Kézieszköz-gyűjtemény, fotó: Papp Tibor

Aratókoszorú. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Kézieszköz-gyűjtemény, fotó: Papp Tibor

Országalma. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Kézieszköz-gyűjtemény, fotó: Papp Tibor

Az aratókoszorút jellemzően az aratás utolsó napjaiban készítették a legszebb búzaszálakból, s mezei virágokkal, szalagokkal díszítették. Az aratóünnepségen egy rúd végére erősítve és ezt magasra tartva vonultak be a szorgos aratók a földesúr vagy gazda portájára, aki megvendégelte őket.

Népi hiedelmek

Az augusztus 20-ai Szent István naphoz nem igazán kötődtek népszokások, melynek oka elsősorban abban keresendő, hogy a nyári időszakban rengeteg munka volt.

De mégis milyen hiedelmek, időjárásjóslások kapcsolódtak e naphoz a paraszti világban?

Negyvenes napnak tartották, ami azt jelentette, hogy amilyen időjárás van e napon, olyan várható a következő negyvenben.
Drávaszögben úgy vélekedtek, a szép idő jó gyümölcstermést jelez. Medvesalján ekkor szedték a málnát, Topolyán pedig aratóünnepséget tartottak a befejezett aratás, cséplés örömére.
Ezen a héten tették el országszerte a paradicsomot és az uborkát télire. Szent István napja környékén kerekednek fel a gólyák és röpülnek el.
Azt mondogatták a régiek, hogy „e napon vágják le a szúnyogkirályt”, utalva arra, hogy innentől már egyre kevesebb a szúnyog.
Az augusztus 15. és szeptember 8. közötti időszakot a néphagyományban „két asszony közének” hívták. A Nagyboldogasszony és Kisasszony napja közötti napoknak varázserőt tulajdonítottak, ekkor gyűjtötték be a gyógynövényeket, ekkor ültették a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek.
Az aratás ugyan június végén (Péter-Pál napja, június 29.), július elején (Sarlós Boldogasszony napja, július 2.) kezdődött és július közepére-végére befejeződött, mégis az aratóünnep és az új kenyér sütése a századfordulót követően augusztus 20-ához kötődött, majd ez a hagyomány országosan elterjedtté vált.

Mindennapi kenyerünk

Jelentős hagyományunk az új kenyér ünnepe, melyet szintén ezen a napon tartunk. Hajdanán minden háznál kenyeret sütöttek az új búzából őrölt lisztből, és hálát adtak az új kenyérért. A magyar néphagyományban, táplálkozáskultúrában kifejezetten fontos szerepe volt a kenyérnek. Nem csupán alapélelmiszer volt, a legfőbb táplálék, hanem a bőség, az élet szimbóluma. Az új kenyér megáldása, megszegése a hálát, a megújulást jelképezi. Az új kenyér ünnepe egyben megemlékezés gazdálkodó őseinkről is, kötelék múlt és jelen között. „Ha kenyér van, minden van!” – mondták hajdanán, s ez a mondás megmutatja a kenyér étkezésünkben betöltött, központi szerepét.

A kenyér szót hallván rögtön megjelenik egy kép a fejünkben, ámde valaha sokféle jelentéssel bírt. A lepénykenyereket, a kenyérfélék őseit kőlapon, hamu alatt, sütőharangban vagy kemencében sütötték. Bármilyen gabonaféle (köles, alakor, hajdina) lisztjét vízzel keverték, sózták, esetleg durván őrölt alapanyagból készült kásafélét sütöttek meg. Még a századforduló táján az egész magyar nyelvterületen készítettek és fogyasztottak lepénykenyereket, melyek alapanyaga a helyi gabonafélétől függött.

A gabonából készült kelesztett kenyeret a magyar nyelvterület nem minden részén sütötték általánosan, így a keleti székelységnél, a Bodrogközben, de másfelé is csak a 20. században szorította háttérbe a pépes ételeket és a kovász nélküli lepénykenyérfajtákat. Legfontosabb alapanyaga a búza volt – melyet sok helyen „életnek” hívtak –, de a Nyugat- és Közép-Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a tiszántúli Nyírségben gyakran rozs, Székelyföldön, Erdélyben árpa, kukorica szolgált a kenyér alapjául.

Pozsonyi mérő. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Kézieszköz-gyűjtemény, fotó: Papp Tibor

Szemes termények, például búza mérésére használták a mérőket, melyek közül a legelterjedtebb a pozsonyi mérő volt. Térfogata 54 liter 3 deciliter.

A kenyérsütéshez kapcsolódó hiedelmekről

A kenyérsütés a gazdasszony egyik legfontosabb feladatának számított. Rendszeressége az étkezők számától függött, egy vagy két hetente egy teli kemencényi kenyeret sütött.

Sok hiedelem, előírás és tiltás kapcsolódott a kenyérsütéshez. A tilalmas napokon (például kedden vagy nagypénteken) nem volt szabad kenyeret sütni. A szemmel verést, rontást elkerülendő a kovászolást nem láthatta idegen jövevény, a dagasztás alatt nem volt szabad a tésztát dicsérni, és nem volt szerencsés kölcsönadni a kovászból sem.

Kenyértészta felvágása. Néprajzi Lexikon (Lásd lent, a forrásoknál.)

De nem csupán a kenyérkészítéshez, hanem a már kisült kenyerekhez is sok hiedelem társul. Mielőtt a családfő megszegte a kenyeret, keresztet rajzolt rá a kezével. Ha leesett egy szelet kenyér, felvették, megcsókolták ezt követően ették meg. Amikor a faluban új ház épült, a házba kenyeret és sót vittek ajándékba, hogy az ott élők egészségben, bőségben éljenek. Lakodalom idején az új asszonyt kenyér alatt vezették be, majd ő maga osztott kenyeret a násznépnek.

A kenyérnek a gyógyításban vagy akár a tűzvész elhárításában is fontos szerepe volt. Nagyobb ünnepeken, főként karácsonykor az asztal közepére helyezték, hogy egész esztendőben mindig legyen elég kenyerük. Sóvidéken Szent István napjára sütöttek először új kenyeret, melyből a szegényeknek is adtak. A kenyérsütés napja évközben hagyományosan a szombat volt. Három egyszerű alapanyagot dolgoztak össze a gazdasszonyok: lisztet, vizet és a kovászt/komlóskorpát.

Tudod, kire mondták azt régen, hogy „nincs sütnivalója”?

Az egész évre szükséges erjesztőanyagot nyár végén kellett gyűjteni (komlóvirág) vagy szüret után szerezték be a borélesztőt, ezeket kis darabokban, megszárítva tették el. Szégyen volt kölcsönkérni, hiszen ez azt jelentette, az asszony nem mérte fel jól a szükséges mennyiséget. Arra mondták, hogy nincs sütnivalója, akinek elfogyott a komlóskorpája, és már nem tudott kenyeret sütni.

Mi az a komlóskorpa?

A komlóskorpával készült kenyér a falun élő ember mindennapi betevője volt, egyes tájakon az 1950-es évekig fogyasztották. A házi élesztő egyik legfontosabb alapanyaga a komló volt, melynek tobozszerű virágját Nagyboldogasszony napját követően szedték, szárították, majd mozsárban őrölték. A komlóvirág főzete korpával begyúrva, gombóccá formázva gyékényszakajtóban, vesszőkosárban száradt nyári napokon a falusi ablakokban. A kiszáradt, összezúzott kovászt vászonzacskóban tárolták a felhasználásig.

Zilahy Ágnes így ír erről Valódi magyar szakácskönyv (1892) című könyvében:

„Ma már, minthogy az egész világ élesztővel dolgozik, egészen kiment a divatból a jóizü komlós korpa.”

„Egy pár fakanál lisztből meleg vizzel, só nélkül kissé lágy tésztát kell gyurni. Ezt a kis tésztát egy cseréptálba beletéve, másnapig meleg helyre kell tenni; egy éjszaka elteltével egészen megsavanyodik és jó kovásszá válik; ezt kell aztán a komlós korpába beletenni. Egy tál tiszta buzából kiszitált korpát tegyünk kis fateknőbe. Egy kis fazékba öntsünk fél liter bort, néhány zsálya-levelet, két marék száraz komló virágot és fél liter vizet. Ezeket a fűszeres növényeket a vizes borral forraljuk fel; mikor buzog, öntsük rá a tálban lévő korpára és egy fakanállal kavarjuk jól össze. Kissé hagyjuk meghűlni a korpát és csak azután gyurjuk közé a fent leirt tészta-kovászt. (…)”

A kenyérsütés menete

A gazdasszonyok egyszerre több kenyeret (ötöt, hatot) is bevetettek a kemencébe. Mivel a kenyérkészítés igen időigényes feladat, így már előző nap dél körül beáztatták az erjesztőanyagot, este átszitálták a lisztet. A dagasztás volt a legnehezebb asszonyi munka, amit addig kellett végezni, míg a tészta jól el nem vált a teknő falától. Éjszaka dagasztottak, s amikor a tészta már lyukacsossá vált, a dagasztóteknőre egy kovászfát tettek és letakarták, így hagyták kelni a tésztát. Ezután kiszakajtottak nagyobb tésztagombócokat, ezeket gyékényből font szakajtókba tették és letakarva pihentették.

Kenyérsütés, szakítás. Magyar Néprajz (Lásd lent, a forrásoknál.)

Éjjeli két-három óra tájt vetették be a kemencébe a kenyereket a hosszúnyelű sütőlapát segítségével, majd nagyjából két óra sütés után kivették. A kenyér minősége a liszt összetételétől, sikértartalmától, valamint a kelesztés módjától függött. A kisült kenyerekből egyet meg is kezdtek, a többit pedig szellős helyen kenyértartó rácson tárolták.

Kenyértartó rács. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Kézieszköz-gyűjtemény, fotó: Papp Tibor

Összefoglalás

Augusztus 20-a az ország „születésnapja”; hivatalos ünnepségekkel, beszédekkel, az új kenyér megszentelésével, a magyar lobogó felvonásával és tisztavatással, Duna feletti légiparádéval emlékeznek meg erről Budapesten, ahol tömegek gyűlnek össze a Duna mentén, hogy tanúi legyenek a főváros díszkivilágításának és az esti ünnepi tűzijátéknak. Az államalapításról e napon, mely egyben az új kenyér ünnepe is, országszerte megemlékeznek.Augusztus 20-án a közös értékeinket ünnepeljük; az államalapítás, magyar hagyományaink, az ősöktől örökölt tudás, valamint az összetartozás és a hála, az új életbe vetett hit, öröm, s a learatott bőség fonódik össze ekkor. Ezen a napon elmélkedhetünk Szent István örökségéről, hálát adhatunk a föld terményeiért, és ünnepelhetjük hazánk több mint ezeresztendős fennállását.

Mondások
Egy kenyéren élnek.
Kenyere ez neki. (E nélkül nem élhet.)
Ahol kalács nincs, a kenyér is jó.
Megette a kenyere javát.
Kettévágták a kenyeret. (Elváltak.)
Ki minő kovászt tesz, oly kenyeret eszik.
Kölcsönkenyér visszajár.
Maga kenyerén van. (Önálló.)
Befogja a kenyeres zsák száját. (Befogja a lepénylesőt.)
Régi búzából is válik jó kenyér.
Rossz kovászból ritkán gyúrni jó tésztát.
Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel.
Úgy hiányzik, mint egy falat kenyér.
Nem kér kenyeret. (Nem kerül pénzbe.)
Kenyérre lehet kenni.