A Magyar Mezőgazdasági Múzeum alapításának 130. évfordulójára szervezett események egyike az idén felújított Kincseink című kiállítás újranyitása volt. A kiállítás címének ígérete szerint a tárlatban a hozzánk látogatók a gyűjteményeinkből válogatott „gyöngyszemekkel”, valamilyen szempontból kivételesen értékes vagy ritka műtárgyakkal találkozhatnak. Az egyik vitrinbe habán kerámia tárgyak kerültek.

Részlet a kiállításból
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár
Fotó: Papp Tibor

Mit jelent a habán jelző? Kik voltak a habánok? Hogyan kerültek Magyarországra?  A 16. századi Európában a nyugati katolikus egyház eretnekséggel vádolta és üldözte a vallás megújításának szorgalmazóit, ezért az újonnan létrejött közösségeknek menekülniük kellett. A reformáció egyes irányzatainak szétválása vezetett a különböző protestáns egyházak, felekezetek kialakulásához, ezek egyike az anabaptista (újrakeresztelő) mozgalom volt. A svájci anapabtisták egy csoportja Morvaországba menekült, majd amikor I. Ferdinánd kitiltotta őket innen, tovább vándoroltak Magyarországra, ahol a protestáns földesurak birtokain telepedtek meg. Központjuk az 1547-ben alapított Sobotist (akkori nevén Sabatisch, ma: Sobotiste, Szlovákia) volt. Egy másik útvonalon, nyugat felől észak-itáliai anabaptista telepesek is érkeztek hazánkba. A 17. században a Felvidéken és a nyugat-magyarországi megyékben éltek közösségeik. Az ellenreformáció hazai terjedése miatt Erdélybe, majd Ukrajnába, s onnan tovább Oroszországba menekültek. Tanaik tiltották a fegyverviselést, ezért innen is távozniuk kellett, így jutottak el az amerikai kontinens különböző részeire az 1880-as évektől. Pacifizmusuk miatt az I. világháború alatt az Egyesült Államokból is menekülniük kellett, ekkor Kanadában leltek új hazára. Ma már Mexikóban és Dél-Amerika országaiban is élnek anabaptista közösségek.

Akik a helyben maradást választották, engedve a katolizáció kényszerének, a 18. század során lassan beolvadtak a helyi, szlovák többségű lakosságba. Nyelvüket – egy ónémet nyelvjárást – azonban a 19. századig megőrizték. Egy-egy településen belül elkülönülve, zárt lakó- és vagyonközösségekben éltek. A habán elnevezés valószínűleg a német Haushaben (házbirtok) kifejezésből ragadt rájuk. Kezdetben önellátásra, majd árutermelésre rendezkedtek be. A hutteriták nagy krónikája 1569-es bejegyzése felsorolja azokat a „becsületes” mesterségeket, amelyeket a közösség tagjai űztek. Az egyik ezek közül a fazekasság volt. („Becsületes” foglalkozást űzött továbbá a kőműves, a kovács, a rézműves, a lakatos, az órás, a késkészítő, a varga, a tímár, a nyereg- és hámkészítő, a kötélverő, a táskakészítő, a bognár, a kádár, az asztalos, az esztergályos, a kalapos, a posztókészítő, a takács, a szitakészítő, a szabó, a pokróckészítő, a mázkészítő, a fazekas, a sörfőző, a borbélysebész és az orvos.)

Mit értünk a habán kerámia, illetve a „fajansz”, „majolika”, „fehéredényes”, „poszthabán” kifejezések alatt? A 16–17. században a porcelán ritkaságnak számított Európában, a kevés számú tárgy Kínából származott. A habánoknak a porcelánhoz megjelenésükben hasonló, a fényes fehér felületen élénk színekkel díszített edényei igen kedveltek voltak a nemesség körében. A fajansz (az itáliai Faenza városából származó, gyakran reneszánsz jegyeket magán viselő kerámia) vagy majolika (a Mallorca szigete felől érkező, mór stílusú kerámia) megnevezéssel illetett tárgyak döntő többsége főúri vagy módos polgári háztartásokból került a közgyűjteményekbe, s ma is az iparművészet tárgykörébe tartozik.

A nép körében elsősorban „hivatalos” alkalmak kellékeiként jelentek meg a habán kerámiák: úrasztali edények, keresztelőkancsók, vagy céhkancsók formájában. Értéküket, megbecsültségüket jelzi, hogy egyes céhes ábrázolással bíró kerámiák később másodlagos funkcióként egyházi használatba kerültek.

A 18. századra a habánok hagyományos életformája teljesen eltűnt, a fazekasok beilleszkedtek a helyi mesterek közé, de megőrizték az ónmázas edénykészítés technikáját, úgynevezett „fehéredényesek” lettek. Mivel a megrendelőik köre is megváltozott, ezért áruik díszítésében igyekeztek a falusi vevők ízlésének megfelelni. Megőrizték a habán kerámiára oly jellemző úgynevezett izzótűzszínek (kék-sárga-zöld-barnáslila) használatát, de a díszítés egyre inkább elhatalmasodott a felületen, gyakorivá váltak – a korábban tiltott (!) – figurális ábrázolások: állatok, szakrális témák vagy zsáner-jelenetek. Ebben a korszakban már inkább a poszthabán stílusmegjelölés helytálló a termékeikre.

A 19. században a habán származású fazekasok többsége kerámiagyárakban helyezkedett el (a felvidékiek Holicson vagy Modorban).

Miért kerültek habán kerámiák a Magyar Mezőgazdasági Múzeumba? Természetesen agrártörténeti vonatkozásaik miatt.

Céhkancsó
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Kerámiagyűjtemény, K 54.643.1.
Fotó: Papp Tibor

A vitrin alsó részében elhelyezett céhkancsó hasa három oldaláról lapított, három különféle ábrázolást látunk rajta: falusi mesterségek szimbólumait, a halászok-, a kovácsok- és a kerékgyártók jellegzetes szerszámait. 1872 előtt a kisebb településeken élő iparosok vegyes céhekbe tömörültek – ezért került három egyformán hangsúlyos ábra az edény oldalaira. Az edény füle alatt az 1710-es évszám olvasható. A céh tagjai ünnepélyes alkalmakon, illetve közösen meghozott döntések után áldomást ittak. Rendszerint bort fogyasztottak abból a kancsóból, amelyet a céh jelvényeivel és más közös tárgyaival együtt a céhmester őrzött. A műtárgy a második világháború pusztításai utáni épületrekonstrukciót követően, az újrarendezett halászati kiállításunkban szerepelt első ízben.

Habán jellegű korsó
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Kerámiagyűjtemény, K 54.607.1.
Fotó: Papp Tibor

A másik műtárgy, amelyről érdemes kicsit bővebben is szólni, egy korsó, melynek hasán egy szántó ember látható. A taligás ekét a kétlovas fogatba kumet szerszámmal befogott állatok vonják. A fogatolásnak ez a módja a Kárpát-medence kivételével Európában általános volt, nálunk a kumetot a hidegvérű fuvaroslovak igázásában használták, a mezőgazdasági munkákhoz általában szügyhámba fogták a lovakat. Az egyik kezével az eke szarvát tartó, másik kezével pipázó alak derékban behúzott, csípő alatti hosszúságú dolmányt és csizmaszárba gyűrt szűk posztónadrágot visel egy különös fejfedővel – öltözete sokkal inkább emlékeztet a nyugati országok polgári viseletéhez semmint a korabeli felvidéki parasztság viseletéhez. E jellegzetes „habán” díszítmények jelentősen eltérnek a magyar népi kerámia motívumkincsétől.

A tárgyon feliratok is vannak. A korsó vállán körbefutó vonaldíszen olvasható a megrendelő neve („Jan Wawro”, aki földművesként szerepel az 1828-as országos népességösszeírásban) és egy nagy valószínűséggel szándékosan eltüntetett dátum – az évszám két középső számjegyét ugyanis kikaparták. Felmerülhet a kérdés, hogy miért akarták eltüntetni az évszámot, illetve, hogy ez esetben hogyan lehet meghatározni a tárgy készítésének időpontját? (Ide nem értve a fizikai anyagvizsgálatokat, amelyek igen költségesek.) A miértre nem lehet egzakt feleletet adni, de arra, hogy mi lehetett az évszám eredetileg, megpróbálok válaszolni.

Herman Landsfeld a szlovák népi kerámiáról szóló könyvében részletesen ír a habán kerámia történetéről. Landsfeld maga is habán ősökkel rendelkező keramikus volt, aki az 1920–30-as években régészeti jellegű feltárásokat és néprajzi adatgyűjtést végzett több felvidéki településen, majd az eredményeit összevetette az egykorú írott forrásokkal: a habán krónikákkal és az egyházi anyakönyvekkel.

A korsó hasának alján körbefutó vonaldíszen olvasható a fazekas neve: „Geork Kalafus” (sic!). Landsfeld kutatásai nyomán ismert, hogy Georg Kalafus a Trencsén melletti Chocholna (magyarul: Tarajosvelcsőc, ma: Chocholne, Szlovákia) településről származott, egy ideig Bolerázban (ma: Boleraz, Szlovákia) dolgozott, majd 1850 után Kosolnán (ma: Kosolne, Szlovákia) élt. 1869 körül Modorba távozott, ahol feltehetően a helyi kerámiamanufaktúrában vállalt munkát, mert 1913-ban fiát, Michael Kalafus-t is a fajanszgyár alkalmazottai között említik. Georg Kalafus 1879 táján hunyt el Modorban. (Testvére, Jan Kalafus is fazekas volt, a 19. század első évtizedeiben Malackán dolgozott, neje a sobotisti habán fazekasdinasztiából származó Maria Baumgartner volt. Jan Kalafus-tól sokkal több tárgy maradt meg, például R. Bárta gyűjteményében, Prágában.)

Az edényre festett eredeti dátum tehát valószínűleg 1853 vagy 1863 lehetett.

A korsó talpán olvasható a készítés helye: „Kosolna”. A településen az 1720-as összeírásban 16 adózó háztartást számoltak össze, 1828-ban 98-at. Ekkor három fazekas dolgozott itt. Landsfeld körülbelül száz évvel későbbi ásatásai során feltárt edények azonban nagyon változatosak voltak. Ez azt bizonyítja, hogy a habán fazekasok leszármazottjai még a 19. században is megőrizték a habán kerámia készítésének és díszítésének hagyományait.

Írásomban csupán egyetlen tárgycsoportról szóltam, azonban hasonlóan érdekes történetek fűződnek a többi bemutatott műtárgyhoz is…

Tisztelettel hívjuk és várjuk Önt állandó és időszaki kiállításaink megtekintésére,

valamint a 130. születésnapi rendezvényeinkre!

Dísztányér
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Kerámiagyűjtemény, K 88.16.1.
Fotó: Papp Tibor

Felhasznált irodalom és források:

Az 1848. évi országos összeírás. Adatbázisok Online. Magyar Nemzeti Levéltár https://adatbazisokonline.mnl.gov.hu/adatbazis/az-1828-evi-orszagos-osszeiras

Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei. Budapest, 1954.

Ferencz Eszter: Poszthabán kerámiák helyreállítása, nyakrekonstrukciós megoldások. Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 2015. 37. 331–349.

Katona Imre: Habánok Magyarországon. Budapest, 2001.

Kresz Mária: Fehéredényes munka. In Nagybákay Péter szerk.: Magyar Néprajz III. Anyagi kultúra 2. Kézművesség. Budapest, 1991. 548–553.

Landsfeld, Herman: Lidove hrncirstvi a dzbankarstvi. Praha, 1950.

Landsfeld, Herman: Thirty Years of Excavation. Mennonite Life, 1964. (19.) 4. 167–173.

Pastierikova, Marta – Kalinova, Alena: A poszthabán kerámiaművészet. (A Kárpát-medence kerámiaművészete VI.) Budapest, 2016.

Petrik Lajos: Adatok a magyar agyagipar történetéhez. Művészi Ipar, 1889. (4.) 1. 1–16.

Ridovics Anna: A Magyar Nemzeti Múzeum habán kerámiái a 17-18. századból. Folia Historica, 2002. (23.) 1. 67–87.

Szendrei János: A habánok története Magyarországon és a habán majolika. Művészi Ipar, 1889. (4.) 1. 161–176.