Az Alföldet hajlamosak vagyunk egységes tájként szemlélni, pedig agrárvilágát a két világháború között jelentős természeti, gazdasági és társadalmi különbségek jellemezték. A Bodor Antal-féle 1926-os faluszövetségi kérdőívek alapján kirajzolódó búza- és rozstermés-térképek nemcsak azt mutatják meg, hol volt jó vagy gyenge a gabonatermés, hanem azt is, miként alkalmazkodtak az alföldi agrártársadalmak a különböző természeti adottságokhoz, a piaci viszonyokhoz és a rendelkezésükre álló erőforrásokhoz. A 100 éves kérdőívek így egyszerre agrártörténeti, társadalomtörténeti és tájtörténeti források: segítségükkel bepillanthatunk az Alföld modernizációjának egyenetlen világába, ahol a piaci gabonatermelés, a kisparaszti gazdálkodás és a periférikus túlélési stratégiák egymás mellett léteztek.

Az idén 130 éves Mezőgazdasági Múzeum Agrártörténeti Iratok Gyűjteményében található – az 1920-as években az Országos Faluszövetség főtitkáraként, majd igazgatójaként tevékenykedő, 1935-től pedig a Falukutató Intézet vezetésében szerepet vállaló – Bodor Antal hagyatéka. Az özvegye által átadott irat- és könyvanyagot a múzeum a hatvanas években vásárolta meg. A Bodor-hagyatékot 1969-ben látták el leltári számokkal és vezették be a leltárkönyvbe.  A hagyaték legértékesebb részét az 1921-ben és 1926-ban felvett faluszövetségi kérdőívek alkotják.

 Szeghalom 1921-es faluszövetségi kérdőívének első oldala
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6837.

Szeghalom 1926-os faluszövetségi kérdőívének első oldala
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6837.

Ezeket a kérdőíveket az Országos Faluszövetség küldte ki a trianoni Magyarországon fekvő községeknek. A szövetség által megfogalmazott kérdések a falvak 1920 utáni kulturális, társadalmi, gazdasági viszonyainak megismerését, állapotfelmérését célozták. Az irategyüttes különös forrásértékét az adja, hogy annak kitöltése a községi elöljáróságok – leggyakrabban a jegyző – feladata volt, így a válaszok a helyiek szemléletét tükrözik. A kérdőívek a hazai gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások kiaknázatlan forrását jelentik, ugyanis azokat szisztematikusan még nem dolgozták fel, jóllehet vizsgálatuk olyan új elemzések elvégzését teszi lehetővé, amelyek más megvilágításba helyezhetik, árnyalhatják például a trianoni országterület agrárgazdaságáról, periférikus térségeiről a hazai történetírásban eddig kialakult képet. A kérdőívek alkalmasak az 1920-as évek agrárfejlettségének elemzésére is. Vizsgálatuk új építőköveket tehet hozzá például a hazai agrártörténet-írás egyik fő kérdéséhez, a kisbirtok és a nagybirtok egymáshoz viszonyított termelékenységének, jövedelmezőségének témaköréhez. A kérdőívek bepillantást engednek továbbá a trianoni határváltozás előtti és utáni földingatlan-piac településszintű alakulásába, mely kérdést még szintén nem vizsgálta történetírásunk.

Az 1926-os faluszövetségi kérdőívekben szereplő alföldi községek
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6823; 6826; 6830; 6835; 6837; 6838; 6855; 6863; 6865; 6866; 6867; 6870; 6872.
Szerkesztette: Buzgó Gábor

Az 1926-os faluszövetségi kérdőívekből egyelőre egy mintaterületre, az Alföld térségére sikerült kinyerni a búzára és a rozsra vonatkozó termésátlag adatokat. Az Alföld településeit térinformatikai szoftver segítségével jelenítettem meg térképen. Alaptérképnek egy 1930-as években készült településhatáros térképet használtam. Az Alföldön 1926-ban összesen 818 település volt. A térképen zöld színnel jelzett települések kérdőíve található meg a gyűjteményben. A térképre tekintve látható, hogy jónéhány település kérdőíve hiányzik, ami részben abból fakad, hogy a kérdőíveket 1926-ban a – térképen pirossal jelölt – városok nem kapták meg, mert azokat csak a községi jogállású településeknek küldték ki. Az Alföldön 1926-ban a helységnévtár szerint mindössze 33 városi jogállású település feküdt, a nagyhatárú alföldi városok, mezővárosok mégis jókora részt töltenek ki a térképen. Az ábrán fehérrel jelzett falvak kérdőívei szintén hiányoznak. Ennek vagy az lehet az oka, hogy az érintett települések elöljárósága nem küldte vissza a kérdőívet, vagy az, hogy ezek az adatlapok időközben elvesztek.

A kérdőív 14. pontja a helyi gazdálkodás viszonyainak feltárására törekedett. Ez a pont arra kérdezett rá, hogy hogyan alakult a kisgazdák búza, rozs, kukorica és burgonya átlagtermése katasztrális holdanként mázsában kifejezve. Az Alföld mezőgazdaságának súlypontját a 19. század második felétől egyre inkább a szántóföldi növénytermesztés és azon belül is a gabonatermesztés jelentette. A 19. század második felében tehát az Alföldön gazdasági szerkezetváltás ment végbe: a nagyállattartás (szürkemarha) vezető szerepét a szántóföldi gabonatermesztés váltotta fel. Mindezt az 1852 és 1878 között zajló nagy gabonakonjunktúra ösztönözte, mely a nyugat-európai népességnövekedés növekvő élelmiszer-szükséglete miatt alakult ki. Ezt az időszakot a gabonaárak tartós emelkedése jellemezte, melynek kedvező hatásait a magyar mezőgazdaság is igyekezett kiaknázni. A kedvező gabonaárakban rejlő gazdasági lehetőségek kihasználásához a szántóföldi művelés alá vont területek gyors növelésére volt szükség, amihez elengedhetetlen eszköz lett a folyószabályozás, s ezzel a táj átalakítása. Az ember tájátalakító tevékenysége főként a Tisza vízgyűjtőjét érintette, melynek korábban egy jelentős része időszakosan vagy állandóan vízzel borított terület volt (például Nagy-Sárrét, Ecsedi láp). A vízrendezéseknek köszönhetően körülbelül 2,6 millió hektár új termőterület vált művelhetővé, ezzel kialakult az Alföld mai arculata. 1926-ra, vagyis a kérdőívek kitöltésének idejére azonban az alföldi monokultúrás gabonatermesztés már elérte a határait. A gabonatermesztésre építő gazdasági rendszerben ugyanis – a nagyállattartáshoz hasonlóan – a gazdasági növekedés extenzív formában valósulhatott meg. A századfordulóra azonban lezárultak a nagy folyószabályozási munkálatok, vagyis új területeket már nem lehetett bevonni a szántóföldi növénytermesztésbe, ami azt jelentette, hogy a gazdasági növekedés extenzív formában már nem volt tovább fenntartható.

A búza termésátlaga az alföldi falvakban az 1920-as években (mázsa/katasztrális hold)
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6823; 6826; 6830; 6835; 6837; 6838; 6855; 6863; 6865; 6866; 6867; 6870; 6872.
Szerkesztette: Buzgó Gábor

A rozs termésátlaga az alföldi falvakban az 1920-as években (mázsa/katasztrális hold)
Forrás: Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár, Agrártörténeti Iratok Gyűjteménye 6823; 6826; 6830; 6835; 6837; 6838; 6855; 6863; 6865; 6866; 6867; 6870; 6872.
Szerkesztette: Buzgó Gábor

A faluszövetségi kérdőívek szerint a búza termésátlaga katasztrális holdanként 7 mázsa körül alakult az 1920-as években. A búza hozama a 19. század második felétől a 20. század első harmadáig számottevően változott. Az őszi búza termésátlaga – a történész – Benda Gyula számításai szerint az 1850-es években katasztrális holdanként körülbelül 6 mázsát tett ki, az 1870-es évek rossz termésű éveiben a hozam 4 mázsára esett vissza, majd az 1890-es évek elejére 7,4 mázsára ugrott, s az 1920-as években is körülbelül 7–7,5 mázsa körül mozgott. A gabona termésátlagát a föld minősége, termékenysége mellett, az alkalmazott agrotechnika fejlettsége (gépesítettség, műtrágyázás), a gazdálkodás kül- és belterjességének foka, illetve az éghajlati viszonyok is befolyásolják. A 19. század második felében a termésátlagok javulása elsősorban a nemesített vetőmagoknak volt köszönhető. A növekedés a századfordulóra azonban megtorpant, s a termésátlagokban inkább már csak stagnálás érvényesült. Az alföldi települések elöljárósága által közölt átlagos gabonahozamok összevethetők egyrészt a mai mezőgazdasági adottságok térképének, azaz az agráralkalmasságnak a területi különbségeivel, amelyeket Demeter Gábor, Szilágyi Zsolt és Pinke Zsolt tanulmánya közöl az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézet adatai alapján, másrészt az egy katasztrális holdra jutó 1910-es földjövedelem adatokkal, amelyek a dualizmuskori területi egyenlőtlenségeket bemutató atlaszban szerepelnek. Manapság az Alföldön az agráralkalmasság szempontjából a kedvezőtlen térségek közé tartozik a Nyírség, a Közép-Tisza vidéke és a Duna-Tisza közi homokhátság, míg a kedvező térségeket Békés vármegye, a Hajdúság, a Duna bal partájának vonala, illetve a Bácskának a trianoni országterületen maradt része alkotja. Az egy katasztrális holdra jutó átlagos nettó jövedelem térbeli differenciái 1910-ben ehhez a térszerkezethez nagyon hasonló mintázatot mutattak, vagyis a természetföldrajzi környezet, a talajadottság nagyban befolyásolta a szántóföldeken megtermelhető gabona mennyiségét. Az 1926-os kérdőívek alapján készült búza- és rozstermés-térkép a sok hiányzó adat miatt elsőre mozaikosnak tűnik, mintázata mégis hasonlít a mai agráralkalmasság, illetve az 1910-es egy katasztrális holdra jutó nettó jövedelem térbeli elrendeződésére. Az elöljáróságok által közölt adatok szerint ugyanis az átlagos búza- és rozstermés a Nyírségben, a Nagy-Sárréten és a Duna-Tisza közi homokhátságon alakult a leggyengébben, míg a kedvező vidékek közé a Viharsarok és a Bácska megmaradt része tartozott.

Az Alföldön a búza és a rozs termelésének területi elterjedésében az 1945-ben kiadott Közép-Európa atlasz szerint jelentős különbségek voltak: a búza termesztése főként a Tiszántúlon (különösen Békésben), illetve Bácskában volt meghatározó, míg a rozs termelésének súlypontja a Duna-Tisza közén és a Nyírségben volt. A homokvidékeken a rozs nagyobb elterjedése jól mutatja, miként alkalmazkodott az agrártársadalom a kedvezőtlenebb talajviszonyokhoz. A rozs ugyanis a gyengébb minőségű talajokon is megtermett, mert kevésbé volt érzékeny az aszályra, a termesztése így kisebb tőkebefektetést, ráfordítást igényelt. Cserébe viszont kevésbé volt piacképes: inkább csak a helyi gabonaszükségletet biztosíthatta. A két homoktalajú régió, a Duna-Tisza köze és a Nyírség között az agrárgazdaság szerkezetében volt egy alapvető különbség a 20. század első harmadában. Míg a Nyírségben a szántóföldi növénytermesztés, azon belül is a gabonatermesztés, addig a Duna-Tisza közén – a filoxéravész után, a századfordulótól kibontakozó – szőlő- és gyümölcskultúra, valamint zöldségtermesztés jelentette a megélhetés fő forrását. Utóbbi régióban például a Háromváros (Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd) Budapest növekvő élelmiszerigényének ellátására rendezkedett be. A Nyírségben, bár a homoktalaj lehetővé tette volna a szőlő elterjedését, nem alakult ki Budapesthez mérhető felvevőpiac, s a régió humánerő-tőkeforrása is kedvezőtlenebb volt, így a gyümölcstermesztés a 20. század első harmadában még nem dinamizálhatta a térség gazdaságát. A különböző gabonafélék eltérő piaci értékkel és gazdasági jelentőséggel rendelkeztek az alföldi agrárgazdaságban. A leginkább piacképes gabona az őszi búza volt. A békési uradalmak a kedvező adottságokat kihasználva igyekeztek bekapcsolódni a gabonakereskedelembe. Ebben a térségben azonban a birtokszerkezetben a nagybirtok túlsúlya miatt a gabonaexportból származó bevételek nem a mezőgazdasági munkások (cselédek, napszámosok), hanem a nagybirtokosok kezén összpontosultak, vagyis a magas termelékenység nem feltétlenül jelentett jobb életszínvonalat az agrárkeresők számára.

A Bodor Antal hagyatékában fennmaradt faluszövetségi kérdőívek különleges lehetőséget kínálnak arra, hogy települési szinten vizsgáljuk a két világháború közötti alföldi agrárgazdaság szerkezetét. A búza- és rozstermés térbeli mintázatai jól mutatják, hogy az Alföld mezőgazdasága korántsem volt egységes: a kedvező löszterületek piaci gabonatermelése, a homokvidékek alkalmazkodó rozsra épülő gazdálkodása és a periférikus, tőkeszegény térségek világa egyszerre volt jelen. A terméshozamok különbségei mögött a talajtani adottságok mellett birtokszerkezeti, társadalmi és piaci eltérések húzódtak meg. A kérdőívek ezért nem pusztán statisztikai adatforrások, hanem az alföldi társadalom működésének lenyomatai is: megmutatják, hogyan találkozott a természetföldrajzi környezet, az agrármodernizáció és a helyi társadalmak alkalmazkodóképessége a 20. század első felének Magyarországán.

Felhasznált és ajánlott irodalom

Demeter Gábor főszerk.: Atlasz a dualizmus kori Magyarország regionális társadalmi-gazdasági folyamatainak tanulmányozásához (1869 – 1910). Budapest – Debrecen, 2016. Online: https://gistory.hu/docs/19_Magyarorsz%C3%A1g_t%C3%B6rt%C3%A9neti_f%C3%B6ldrajzi_atlasza_v13.pdf

Demeter Gábor – Szilágyi Zsolt – Pinke Zsolt: Sártenger és búzatenger: mérlegen a vízszabályozások és az alföldi gabonakonjunktúra rövid- és hosszútávú következményei, 1720–2020. In Szulovszky János – Demeter Gábor szerk.: Holdfogyatkozás. Agrár- és társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest – Debrecen, 2022. 56–92.

Kövér György: Piaci hullámzások és gazdasági növekedés. In Gergely András szerk.: Magyarország története a 19. században. Budapest, 2005. 327–359.

Szilágyi Zsolt: Ismeretlen Alföld. A táj területi egyenlőtlenségei a 20. század elején. Budapest, 2022.

Rónai András szerk.: Közép-Európa atlasz. Budapest, 1945. Online: https://nemzetiatlasz.hu/1945/Ronai1945.html