Nincs még egy olyan növényünk, mint a dohány, amely úgy játszik fontos szerepet az emberiség életében, hogy valójában nem elsőrendű szükséglet. A dohány és a belőle készített termékek hazánkban is nagy közkedveltségnek örvendenek, annak ellenére, hogy a növény megismerésétől kezdve termesztését és felhasználását számos rendelkezés korlátozta. Jelenleg a dohánytermesztés hazánkban a kisebb mezőgazdasági ágazatok közé tartozik, azonban mind az államháztartás, mind a foglalkoztatottság szempontjából jelentős szerepet tölt be.

Nagy János dohánykertész Planeth kapával dohányt kapál (Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

Szerző: Mándi Hajnalka, muzeológus

A dohány a Csucsorfélék (Solanaceae) családjába, a Nicotiana nemzettségbe tartozó egynyári növény. Rokona számos kultúrnövénynek (burgonya, paradicsom, paprika stb.) és gyomnövénynek (csattanó maszlag, nadragulya stb.). Őshazája Közép- és Dél-Amerika. Latin nevét és a benne lévő alkaloid elnevezését Jean Nicot-ról, Franciaország portugáliai nagykövetéről kapta, aki 1559-ben gyógyászati célból dohányt küldött Medici Katalinnak.

Dohány (Nicotiana tabacum)

A dohány kezdetben, mint dísz- és gyógynövény terjedt el Európában. Gyors elterjedését annak köszönhette, hogy rendkívüli gyógyhatásokat tulajdonítottak neki, így pestis idején megelőzés céljából dohányt használtak. Hazánkba a dohány részint a törökök, részint az olasz, spanyol, német kereskedők és zsoldosok révén jutott el. A XVIII. század elejére vált általánosan ismertté, amikor már a hagyományos kerti művelés mellett a szántóföldeken is termesztették. Termesztésének kötött rendje, speciális művelési módja miatt a jobbágyok csak kismértékben tudtak részt venni a dohánytermelésben. Helyüket a szabadabb társadalmi helyzetű rétegek, mint a taksások és a kisnemesek vették át. Mellettük a század második felétől pedig a zsellérek is megjelentek mint dohánytermesztők.

Jelentős dohánytermesztő községek Heves, Tolna, Baranya, Szatmár, Arad, Temes, Torontál, Bács, Győr, Bihar megyékben alakultak ki. A dohánytermesztés valószínűleg a kapadohánnyal indult meg. Nagyon kedvelt volt az ibolyakapa, amit török- vagy basadohánynak is hívtak. 1851-ig, a dohánymonopólium bevezetéséig a dohányfajták nagy változatossága és keveredése volt megfigyelhető. A hazánkban termesztett dohányokat általában a termelési helyükről nevezték el. Igen kedvelt és híres volt országszerte a virginiai, spanyol, basa, kóspallagi, döbrei, szegedi, füzesgyarmati, faddi, Debrecen-környéki, tisi, kengyeli, margitai, tsengeri és jánosházi dohány.

A kapásnövényeink közül a dohány művelése igényelte a legtöbb kézi munkát és szakértelmet. Kézzel végezték a talaj előkészítést és a növényápolást. Termesztésének kellékei általánosan elterjedt kézi eszközök voltak. A dohány kerti művelése során kapásmunkával (ásóval és kapával) már önmagában kedvező talajviszonyokat lehetett kialakítani. Azonban a dohánynak a váltógazdálkodásba való bevezetése már alaposabb talajművelést igényelt, az eke tökélesedése pedig egyre jobban feleslegessé tette a kézi talajművelő eszközök használatát. Emellett a rendszeres trágyázást is szükségessé tette. Termesztésének bevett módja a palántázás volt, ami nagyrészt hidegágyakban történt. Ennek köszönhetően a dohány ültetése általában átnyúlt júniusra is, ami késői éréssel és töréssel járt együtt. Ez a palántanevelési mód még hosszú ideig fennmaradt, amit az egyes dohányfajták rövidebb tenyészideje segített elő.

Az ültetés megkezdése előtt az ehhez szükséges eszközök előkészítésére is gondot kellett fordítani. Szükség volt kapára, utalóra, furkóra, palántás edényre (véka, dézsa, kosár, vájling stb.) és palántaszóró edényre (kézikosár, tál, tányér). Emellett szárazság idején még öntözővízről is gondoskodni kellett. Ehhez szükség volt hordókra, kannákra, vödrökre és bögrékre. A lapos, vizenyős helyen az öntözéshez kutakat készítettek, így öntözővizet nem kellett vinni magukkal.

Nyírbátor Mándy uradalom, dohánypalánta kijelölője (Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

Az ültetésben általában hárman, négyen vettek részt. Az ültetés az asszonyok feladata volt, a férfiak utaltak vagy vizet hordtak, a gyerekek pedig a palántákat hordták. Ha többen voltak, akkor a negyedik a palántahányó volt, aki a palántát előre, az elkészített lyukak mellé szórta, hogy az ültető csak az elültetéssel foglalkozhasson. Valamennyi munkafolyamat közül az ültetés volt a legfárasztóbb, ugyanakkor nagy figyelmet is igényelt, mert a gyenge palánták könnyen eltörhettek. Az ültetés első mozzanata a munkások összeszervezése és az eszközök előkészítése mellett a sorok kijelölése volt. Ez sorolóval (utalóval) történt, ami akkor terjedt el szélesebb körben, amikor a dohány megjelent a szántóföldeken. Száraz időben a dohányt vízzel ültették, amihez kis lyukakat készítettek, hogy a víz a földön szét ne fusson, vagyis luggaltak. Korábban a lyukakat kapával vagy lapáttal készítették, bár az utóbbit erre a célra nem használták túl gyakran. Kötöttebb talajon ültetőbotot használtak.

A nagy dohányföldeken a lyukak készítéséhez egy speciális eszközt, a luggalót kezdték el használni. Ennek két típusa alakult ki: az egyik egy fordított pipa alakú faeszköz, a másik pedig egy hegyes fejben végződő egyenes bot volt. Később több helyen megjelent a luggalógép, a kerekes luggaló használata is. Ültetés után, akár négy-öt nap múlva a megeredt dohányokat már meg lehetett kapálni. A rövidebb tenyészidejű, kisebb levelű dohányokat általában kétszer, a hosszú tenyészidejű nagylevelűeket háromszor-négyszer is megkapálták. Ezt követően a levelek érésének elősegítésére a virágbimbókat lecsípték és az oldalhajtásokat letörték.

Dohányművelés (Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

A dohánytermesztés napjainkban is rendkívül sok élőmunkát igényel. A speciális dohányművelő gépek megjelenése – a talajelőkészítéstől a növényápoláson át a palántaültetésig – teljesen megváltoztatta a hagyományos dohányművelést.