„Korántsem tartozom azok közé, akik csak a trófea kedvéért vadásznak! De szeretettel és kegyelettel gyűjtöm egybe trófeáimat.” Nadler Herbert nevét elsősorban az általa alkotott trófeabírálati képlet őrizte meg az utókornak, mely elsőként tette lehetővé a gímtrófeák objektív összehasonlítását. Rövid összeállításunkban, egy készülő Nadler monográfia ízelítőjeként elevenítsük fel – ahogy gróf Csekonics Endre könyvében olvasható – „a pontok atyja” életének néhány fontosabb momentumát.

kép: Nadler Herbert, mosoni őzbakkal és túzokkakasokkal, magántulajdon

Szerző: Sánta Ákos, muzeológus

Nadler Herbert, az ismert magyar vadászati szakíró, állatkert igazgató, fényképész, vadász, zoológus 1883. május 13-án született Budapesten. Édesapja, Nadler János Gusztáv és édesanyja Nuellens Alice Sybilla hét gyermeke közül elsőként jött világra. Apja, bár terménynagykereskedő volt, mégis nagy tudással rendelkezett, elsősorban a növénytan terén. Atyai nagybátyja Nádler Róbert festő és egyetemi tanár volt. Nadler Herbert mintegy családi örökségként kapta a természet és a művészet iránti vonzalmát és tehetségét. Ifjúsága jórészt természetrajzi anyagok gyűjtésével telt, de emellett művészi ambíciói is voltak: szívesen festett és hegedült. Érettségi után, az 1901/1902-es tanévben a Képzőművészet Főiskola rajztanár-jelöltjeként folytatta tanulmányait. Ám a fővárosi lét nem tudta kielégíteni a természet iránt érzett olthatatlan vonzalmát, így az iskolát elhagyva, 20 éves korában a Vas megyei Bögötén, gróf Batthyány Ervin személyi titkáraként kezdett dolgozni, majd az uradalom számtartója lett.

Itteni szolgálata alatt kezdett behatóbban foglalkozni a zoológiával és a vadgazdálkodás különböző kérdéseivel. A gazdaság irányítójaként vadászott is, ahogy erről naplói is tanúskodnak, de a vadászatot nemcsak mint élményt nyújtó, és trófeaszerző szórakozást művelte, hanem a vadászati ismeretekben is elmélyült. „Semmit sem tudtam a vadászatról, amikor először vittem puskát az erdőre, és amit utóbb megtanultam, egyedül magamtól tanultam meg. Nem volt, aki tanított, aki jóakarattal beavatott volna a vadászat művészetébe.” írta első könyvének „Cserkészet őzbakokra” című fejezetében. Kitartó, tapasztalat útján történő tanulásának eredményeképpen, keze alatt a bögötei uradalom erdeje egy gondosan őrzött és szakszerűen kezelt terület lett. Naponta járta végig vadászkocsival az erdőt, hogy aztán egy magaslesről órákig figyelje a körülötte lévő természet minden mozzanatát. A lesállványról csak akkor mászott le és hajtatott haza, szívében nagy megelégedéssel, mikor már „a bagoly mérte végig lomha repülésével a rétet”. Saját bevallása szerint, nem érezte jól magát, ha egy nap nem mehetett ki a vadászterületre.

Az uradalom erdein kívül ezekben az években leginkább Zólyom megyében és a Fogarasi-havasokban vadászott. A Vas és Zala megyei területekre kiterjedő Batthyány uradalomban 13 évet töltött el. Az uradalmak 1916-os felosztásakor, mint jószágigazgató, az erdő- és mezőgazdaság legfőbb vezetőjeként dolgozott. Mikor Batthyány feloszlatta és eladta a birtokát, jelentős, évekre független anyagi létet biztosító végkielégítést juttatott Nadlernek, aki ezt követően visszaköltözött Budapestre.

kép: Nadler Herbert vadászkalapja, MMgMK V. Fotó: Papp Tibor

A 20. század második évtizedétől egyre tevékenyebb volt a vadász közéletben is. Írásai jelentek meg a Nimródban, A Természetben, és 1925-ben ő rendezte a Nemzeti Magyar Vadászati Védegylet háború utáni első trófeakiállítását a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban. Ezt követően közreműködésével rendszeresen került sor az évi legjobb agancsok szervezett keretek között történő bemutatására. A zsűri – melynek Nadler is tagja volt – munkáját sok bizonytalansági tényező nehezítette a trófeák bírálata terén. Az itteni 1925 és 1930 közötti munkájának eredményeként számtalan összehasonlító mérés és tapasztalati adat összevetésével alakította ki az ún. Nadler-féle képletet, amelynek tökéletesítését folytatva 1937-re alakult ki annak végső, máig használt formája, mely napjainkig alapját képezi az objektívabb trófeabírálatnak.

A 20. század első évtizedének végétől a 20-as évek végéig német nyelven, éves bontásban vezette vadásznaplóit. 1927-től 1943-ig először kézzel, majd géppel már magyarul írta őket. Rendkívül alapos és pontos ember lévén, minden vadászatról és természeti megfigyelésről részletes feljegyzést készített. A több, mint három évtizeden át vezetett, jelentős vadászattörténeti dokumentumnak számító naplóit használta forrásként könyv alakban megjelent munkáihoz. Első könyve 1926-ban jelent meg „Cserkészeten és lesen Nagy Magyarországon” címmel, amely – néhány kivételtől eltekintve – az 1910-es évek vadásztapasztalatainak válogatása. A művet példaképének, Bársony Istvánnak ajánlotta. 1930-tól Nadler „A Természet” című, a budapesti Állatkert által kiadott folyóirat szerkesztője lett. E feladatát közel másfél évtizeden át, a lap megszűnéséig látta el. Ez az ismeretterjesztő lap vadászati, zoológiai és botanikai témákkal foglalkozott, emellett pedig terjedelmes, „Mi újság az Állatkertben” című rovatában számolt be a nagyközönségnek az állatkerti eseményekről. Itt nyílt lehetősége vadászati szakirodalmi munkásságának szélesebb körű publikálására is. A lapban megindított „Magyar Vadásztrófeák Tára” című cikk- és fotósorozata pótolhatatlan forrása a vadászattörténettel foglakozó kutatóknak. Rendszeresen beszámolt a trófeakiállításokról, és a legszebb darabokat egész oldalas képen örökítette meg. Így maradt az utókorra jó néhány, a második világháborúban elpusztult trófea. Tevékeny szerepet vállalt az 1937. évi Nemzetközi Vadászati Kiállításra küldött magyar anyag rendezésében is. Ebből az alkalomból látogatást tett a világhírű porosz vadgazdaságban, Romintenben. Még ebben az évben megjelent „Vadásznapok, vadászévek” címmel írt könyve is, mely az évszázad első évtizedeinek változásain keresztül mutatja be szerzőjének vadászéletét.

kép: Nadler kerítés, A Természet, 1944.

A harmincas évek második felében, valamint 1942-ben és 1943-ban sokat vadászott Erdélyben, elsősorban Maros – Torda, Kis - és Nagyküküllő megyékben. A Szebeni, a Görgényi-havasokban, a Ratosnya patak völgyében bérelt vadászterületet, illetve vásárolta meg szarvasbika vagy medve kilövési jogát. Elsősorban az így szerzett élményanyagból született meg harmadik vadászkönyve, amely 1943-ban jelent meg „A keleti és déli Kárpátokban” címmel. A könyv ismét sikert aratott a vadászok körében. Akár naplóiról, akár könyveiről, vagy cikkeiről van szó, mindegyiket az élmények, megfigyelések és tapasztalatok hallatlanul pontos, dokumentumhűségű feljegyzése, a sikerek és hibák egyforma mértéktartással történő előadása és a vadászat ügye iránti odaadó lelkesedés jellemzik. Bár sokan vadászíróként, vadászati szakemberként tartják számon, 1929-től 1948-ig állt a Fővárosi Állat- és Növénykert élén. Kinevezésekor új szemléletet hozott az Állatkertbe. Például megtiltotta azt a korábbi gyakorlatot, miszerint a többi állatra veszélyes szarvasbikák agancsát lefűrészelték. Ehelyett megalkotta az ún. Nadler kerítést, melyen az agancsot viselő bika nem tud átmenni, a tehenek, borjak viszont átférnek. Vezetése alatt számos egyéb fejlesztés is megvalósult az Állatkertben.

Fáradhatatlan munkával elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar vadgazdálkodás és vadászat terén. Nemcsak vadászéletét, hanem állatkerti munkásságát is átjárta az állatok iránti érdeklődése, tudása és a természet iránti szeretete.