Az Attila nevű magyar szürke bika a budapesti tenyészállat-kiállításon. Ludwig Károly felvétele, 1920-as évek (MMgMK Eredeti Fényképek Gyűjteménye 308.)

A homok és a szik birodalma című időszaki kiállításunkkal a Kiskunsági Nemzeti Park alapításának 50. évfordulójáról emlékezünk meg, bemutatjuk a területéhez tartozó sokféle élőhely változatos flóráját és faunáját. A természeti kincsek mellett azonban nem feledkezhetünk meg a tájhoz kötődő emberről sem. Ebben a térségben lehetetlen nem szólnunk a mezőgazdasági tevékenységről, a mai állapotot megelőző társadalmi és gazdasági viszonyok egyes agrártörténeti vonatkozásairól.

Hol találkozhat ma ez a két látszólagosan ellenérdekelt, a valóságban azonban inkább egymásra utalt fél: a természetvédelem és a mezőgazdaság?

A hagyományos legeltetés a korszerű természetvédelem egyik leghatékonyabb módszere a füves területek (és néhol a vizes élőhelyek) értékeinek megőrzésére, az eredeti flóra és fauna fajösszetételének fenntartására vagy az ilyen területek revitalizációjára. Ezért választottuk  kiállításunk agrártörténeti pillérjének a kiskunsági pásztorkodást. A hagyományos magyar állatfajták tartását és tenyésztését már a Kiskunsági Nemzeti Park 1975-ös alapító okiratába is belefoglalták, napjainkban pedig fontos géntartalék az ott élő állomány.

És hogyan kerül be Bugac a múzeumba? Természetesen úgy, hogy a kiállításban bemutatott műtárgyak döntő többsége a Kiskunságból, Bugacról, illetve a Duna–Tisza közéről származik.

A honfoglalás idején az Alföldet – így a Duna–Tisza közét is – erdős sztyeppnövényzet borította, amely kedvező körülményeket biztosított a megtelepedéshez. A lakosság egymáshoz közel fekvő, apró falvakban élte mindennapjait. Az emberek a mindennapi élelmüket állattenyésztéssel, földműveléssel, halászattal és gyűjtögetéssel teremtették elő. (A korabeli életmódot szemléletesen mutatja be a mezőgazdaságtörténeti állandó kiállításunk középkori terme, amelyben Pálóczi Horváth András szentkirályi ásatásának eredményeit tárjuk látogatóink elé.) Az országot keleti irányból támadó tatárok elleni védelemül a 13. században betelepített kunokkal nőtt meg az állattartás (elsősorban a ló és a szarvasmarhatartás) jelentősége. Ők lovas katonai szolgálatuk fejében területi és igazgatási autonómiát és egyéb kedvezményeket kaptak; közvetlenül a király irányítása alá tartoztak.

A török hódoltság időszakában az Alföld korábbi sűrű településhálózata jelentősen megváltozott, a lakosság a nagyobb városokba menekült, illetve a természetes védelmet nyújtó nádas-mocsaras területeken bujdosott. A menekülés során a korábbi ingó és ingatlan vagyontárgyaik nagyobb részét nem vihették magukkal, kivételt képezett ez alól a lábon hajtható élőállatvagyon, ezért jelentősen nőtt a szarvasmarhatartás jelentősége (magyar szürke szarvasmarha). Az elhagyott falvak egykori megművelt területei pusztákká váltak, ahol nagy számban legeltethették a szélsőséges időjárási körülményeket jól elviselő és a táplálékkal szemben sem túl igényes marhacsordákat. Már a 15. századi forrásokban is olvashatunk nagyszarvú fehér ökrökről, amelyek Magyarországról érkeztek Nyugat-Európába. A 16–17. században pedig valósággal virágzott a marhakereskedelem, az ország exportcikkeinek döntő hányada a levágásra szánt állatállományból tevődött össze.

Az állandóan kint, a legelőn tartott jószág őrzését és gondozását a pásztorok végezték, akik egész évben (később „csak” kora tavasztól késő őszig) szükségszerűen az állatok mellett, a szabad ég alatt éltek. Mivel a legeltetés rendszeres helyváltoztatással járt, az életmódjukkal kapcsolatos tárgykészlet csak kevés, célszerű, egyszerű eszközből állt.

A Kiskunság térképe 1854-ben. Közli Tálasi István: A Kiskunság. Budapest, 1977.

 A 19. század Európában a romantika és a nemzetállamok megszületésének korszaka volt. A Magyarországon átutazó (vagy a korabeli gyatra közlekedési infrastruktúra miatt inkább átvergődő) nyugati-európai utazók útleírásában gyakran úgy tűnik fel az Alföld, mint valami zord és érintetlen ősi táj, lakóit pedig vad és szilaj népekként ábrázolják. Ebbe a képbe jól beleillik a civilizálatlan, süveges-bocskoros „bennszülött”, azaz a csikós vagy a gulyás alakja. Ugyanakkor a 19. század Magyarországon is a nemzeti identitás megteremtésének korszaka volt. Az ekkor intézményesülő társadalomtudományok – a korabeli felfogás szerint – a speciálisan „magyar” és „ősi” jellegzetességeket elsősorban a magyar nép keleti eredetében, a sztyeppi nomád népek anyagi kultúrájával fellelhető párhuzamokban vélték megtalálni.

A 19. század a nagy kiállítások korszaka is volt. A Budapesten, a Városligetben 1885-ben megrendezett Országos Kiállításon Herman Ottó (1835–1914, természettudós, néprajzkutató, politikus) a magyarok hagyományos foglalkozásaként a népi halászat eszközkészletét mutatta be a nagyközönség számára. A terepen végzett néprajzi gyűjtőmunkája során döbbent rá arra, hogy nemcsak a halászat mutat „ősi” (akkoriban ősinek vélt) tulajdonságokat, hanem a pásztorkodás is. További gyűjtései során az ország több pontján kereste fel személyesen a nyájak mellett tartózkodó pásztorokat, illetve igénybe vette a helyi értelmiség által nyújtott gyűjtői segítséget is. Így esett figyelme a bugaci pásztorokra. Kada Elek (1852–1913, ügyvéd, politikus, író) kecskeméti képviselő (később, 1897-től haláláig a város polgármestere) 1894-ben a Vasárnapi Újságban közölt egy hosszabb leírást Bugacról, az ott élő pásztorok életmódjáról. A cikk nyomán Herman a Kiskunságba is szervezett egy gyűjtőutat.

Az ismét a Városligetben megrendezett Ezredéves Kiállításon (1896) az „Ősfoglalkozások” csoport berendezésével is Herman Ottót bízták meg. Az akkor már eltűnőfélben lévő „hagyományos” foglalkozások: a halászat, a vadászat és a pásztorkodás tárgyi világát tárta a látogatók elé. A pásztorok életmódjának szemléltetésére felépíttette a „bugaczi cserényt” annak teljes berendezésével együtt. Sőt a kiállítás ideje alatt három bugaci pásztor is jelen volt, és a helyszínen válaszolt az érdeklődőknek. Ez volt Bugac első megjelenítése a Vajdahunyadvárban (építés éve: 1896, tervezte: Alpár Ignác).

A kép forrása Herman Ottó: Az ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet. Az 1896-iki évi Országos Ezredéves Kiállítás alkalmából. Különlenyomat a Matlekovits Sándor szerk.: Az Ezredéves Kiállítás eredménye V. kötetéből. Budapest, 1898. 30.

A kiállított tárgyak – így a Bugacon gyűjtöttek is – a Millenniumi Kiállítás bezárása után a Magyar Nemzeti Múzeum őrzésébe kerültek. (Herman Ottó harmadik alkalommal gyűjtött kollekcióját az 1900-as Párizsi Világkiállításon mutatták be.)

A kép forrása Herman Ottó: Az ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet.
Az 1896-iki évi Országos Ezredéves Kiállítás alkalmából. Különlenyomat a Matlekovits Sándor szerk.:
Az Ezredéves Kiállítás eredménye V. kötetéből. Budapest, 1898. 35.

Kavarók a Magyar Mezőgazdasági Múzeum (jobb oldalon, MMgMK Állattenyésztési Gyűjtemény) és a Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményéből (balról az első három tárgy). Fotó: Papp Tibor.

Herman Ottó korában a muzeológiában elterjedt gyakorlat volt a tárgysorozatok gyűjtése. Egy-egy tárgytípusból viszonylag sok egyedi darabot gyűjtöttek, s azokat egymás mellé téve mutatták be az eszköz fejlődésére, elterjedésére, táji változataira utaló következtetéseiket. Így volt ez az Ezredéves Kiállításon a kásakavarók bemutatásánál is, és ezt a gyűjtői szellemiséget idéztük meg most mi is.

1896 őszén Darányi Ignác (1849–1927, jogász, agrártörténész, politikus) megalapította a Magyar Kir. Mezőgazdasági Múzeumot, melyet a volt kiállítási területen az ún. történelmi főcsoport épületeiben helyeztek el. Az épületek eredetileg nem tartós anyagokból, hanem jórészt fából épültek, ezért az általános állapotuk néhány éven belül leromlott, felújításra, illetve újjáépítésre szorultak. A Vajdahunyadvár mai épülete 1902 és 1906 között készült el. A múzeum az újranyitásra megújított kiállításokkal várta a látogatóit. A kiállítási koncepció centrumában a korszerű mezőgazdasági technológiák bemutatása állt, a néprajzi anyagot a IV. teremben, a szakoktatás-történeti kiállítás részeként mutatták be. Ezek a tárgyak Herman Ottó negyedik gyűjtéséből származtak. A kiállítás ismertetőjében maga Herman is elismeri, hogy „Az itt vázolt előzményeket tekintve nagyon természetes, hogy az itt összeállított, immár negyedik gyűjtemény sok tekintetben töredékes; […] Meg kell jegyezni, hogy a pásztorélet és halászat használati tárgyai a gazdasági nagy átalakulás következtében fogyva-fogynak […]”. Azaz megfogalmazza az újabban gyűjtött anyaggal kapcsolatos (ön)kritikáját: a rideg pásztorkodás virágkorában készült használati tárgyak a 19–20. század fordulójára szó szerint elfogytak – részint a mezőgazdaság belterjesebbé válása nyomán eltűnő szilaj vagy félszilaj pásztorkodás megszűnése miatt, részint pedig a gyáripari termékek széles körű elterjedése miatt.

A kiállítási tárlókban, maketteken mutatták be a különféle ideiglenes pusztai építményeket, amelyek közül több is a Duna–Tisza közi, vagy kiskunsági, vagy éppen a bugaci formákat ábrázolják. A maketteket Herman Ottó útmutatása és a helyszínen készített precíz rajzai alapján Cerva Frigyes készítette el. Ezeket a műtárgyakat a mai napig gyűjteményünk kiemelkedő darabjai között tartjuk számon.

A lista forrása Herman Ottó: M. Kir. Mezőgazdasági Múzeum IV-ik terem az ősfoglalkozások magyarázó lajstroma. Budapest, 1908. 7.

Négy oldalú, zárt cserény (MMgMK Modell és Makett Gyűjtemény). Fotó: Papp Tibor

A falakon körben a pásztorok mindennapi használati tárgyait és az állatokkal való bánással, gondozásukkal, gyógyításukkal kapcsolatos tárgyakat mutattak be. (Mostani kiállításunkhoz is a Herman Ottó által bemutatott tárgytípusok szerint válogattunk műtárgyakat múzeumunk Állattenyésztési Gyűjteményéből.) A kiállított tárgyakat Koszkol Jenő és Vezényi Elemér festményeivel és grafikáival is illusztrálták. (Máig Képzőművészeti Gyűjteményünk becses darabjai.)

 Csengők nyakszíjjal (MMgMK Állattenyésztési Gyűjtemény). Fotó: Papp Tibor

Az állatok gondozásában, terelésében nagy szerepe volt a különféle nagyságú és hangú csengőknek és kolompoknak.

A pipázás eszközei (MMgMK Állattenyésztési Gyűjtemény). Fotó: Papp Tibor.

A pásztorok személyes tárgyai közül nem hiányozhattak a dohányzás kellékei: a dohánytartó zacskó, a kovakő és az acél, valamint a jellegzetesen hosszú szárú pipa.

A 17. század volt a kun puszták bérlésével kialakult óriási határban folytatott rideg nagyállattartás, a nyugatra lábon vitt marhakereskedelem virágkora. 1702-ben Kecskemét saját és bérelt pusztáinak területe elérte a 450 ezer kat. holdat. Azonban a Neoaquistica Commissio, vagyis a törökök kivonulása utáni birtok-újraigazolások, és az 1745-ös jászkun redemptio (önmegváltás) következtében a város elveszítette pusztáinak legnagyobb részét. A puszták elvesztése miatt a szántóművelés a silányabb talajú területekre szorult vissza. A marhakereskedelem nyugati piacai is csökkentek ez idő tájt, a korábban egyeduralkodó állattartással szemben a földművelés került előtérbe. Megindult a tanyásodás az ún. redemptus földeken. A kertnek, szálláskertnek nevezett gazdaságok kezdetben állattartó üzemek voltak, ahol az állatok gondozása miatt csupán a család néhány tagja vagy fizetett alkalmazott tartózkodott állandó jelleggel, csak később váltak komplex mezőgazdasági üzemekké.

1830-ban Kecskemét népessége 37 465 lakos volt, ebből hétezer ember tanyán élt, a tanyaépületek száma kétezer volt. A 19. század első felére az állattenyésztés mindössze néhány pusztára szorult vissza (Orgovány, Monostor, Bugac). A szűkös legelőkön való legeltetés (túllegeltetés) következtében azonban a kecskeméti határban is egyre több helyen jelent meg a futóhomok. A homok megkötése érdekében a város folytatta a parcellázást, szorgalmazták a szőlő- és erdőtelepítést. A szőlőműveléssel kapcsolatban a parasztság a korábbi növénytermesztési módszerekhez képest merőben más művelési móddal ismerkedett meg, új munkatapasztalatokkal lett gazdagabb, amelyek a későbbi intenzív gyümölcstermesztés megalapozói voltak. 1851–52-ben építették ki a vasútvonalat, amely lehetővé tette a mezőgazdasági termékek szállítását. Ennek következtében a század második felében a szőlőművelés, a gyümölcstermesztés és a kertészet terén hatalmas fellendülés következett be. Fokozódott a tanyásodás, nőtt a tanyán gazdálkodók száma, s ezzel arányosan aprózódtak a parcellák. 1900-ban a város és a hozzá tartozó tanyavilág lakosságának száma már 57 812 fő volt, a lakosság kb. 30 százaléka élt külterületen. A 20. század első felében a szőlő- és a gyümölcsöskertek szerepe megmaradt vagy tovább nőtt, az iparfejlesztések következtében a Háromváros (Kecskemét, Cegléd, Nagykőrös) „magyar szürke nagyhatalomból” „konzerv nagyhatalommá” vált.

Az 1745-ös jászkun redemptio után, a kunok hadviselési kötelezettsége is megszűnt, ezért a lótartás jelentősége csökkenni kezdett, az egyéni gazdálkodók annyi állatot tartottak csak, amennyi a gazdaság igaerőszükségletét fedezte. Kecskemét város ménese azonban még a 20. század elején is a bugaci pusztán legelt, egészen 1917-ig, amikor is egy tűzvész következtében a kancaállomány szinte teljesen elpusztult. A lótenyésztést mezőhegyesi félvér és tudatosan kiválasztott telivér lovakkal élesztették újjá, így a 20. században a munka és sport célokat egyaránt jól kiszolgáló Furioso–North Star lett az e tájra elsődlegesen jellemző fajta.

Bugaci csikós. Benyovszky István (1898–1969) rajza (MMgMK Képzőművészeti Gyűjtemény 73.9.1.)

Csikós számadó. Kankovszky Ervin felvétele, 1920-as évek (MMgMK Eredeti Fényképek Gyűjteménye 12966.)

A pásztorok használati tárgyai, viseletük, és az állattartással kapcsolatos tárgykészlet egy része azonban még a 20. században is használatban maradt. A két világháború közötti időszak volt ugyanis a bugaci folklórturizmus virágkora. Mind a hazai, mind a külföldi turisták számára izgalmas látnivalót szolgáltattak a pusztai kirándulások, a gulyásfőzés és a csikósbemutatók. A még meglévő, kisszámú, valóban népi eredetű tárgy átalakulása és stilizálása ekkor kezdődött el, amikor ezek a színpadiasan megrendezett látványosságok kellékeivé váltak.

1944-ben a bugaci állatállományt is nyugatra hajtották a szovjet csapatok bevonulása elől. A II. világháború után a mai szürkemarha-állomány elődjeinek kisebb része 1945 előtti magánbirtokról, a nagyobb része a Hortobágyról került Bugacra.

A hagyományos paraszti társadalom – mely a pásztorokat is magában foglalta – megváltozásának utolsó nagy fordulópontja a szocialista termelési modell bevezetése volt. Az állatállomány a Bugaci, később a Városföldi Állami Gazdaság kezelésébe került. Az addig generációról generációra hagyományozott tudásanyag szinte feleslegessé vált és az életforma is gyökeresen megváltozott. Így kerülhettek múzeumunk gyűjteményébe a nagymúltú pásztorcsaládoktól származó tárgyak és viseleti darabok.

A cikkben felhasznált, illetve hivatkozott szövegek forrásai:

Bárth János – Csatári Bálint: Kecskemét monográfiája. Kecskemét, 2002.

Entz Géza – Genthon István – Szappanos Jenő: Kecskemét. Kecskemét, 1961.

Herman Ottó: M. Kir. Mezőgazdasági Múzeum IV-ik terem az ősfoglalkozások magyarázó lajstroma. Budapest, 1908.

Kada Elek: Bugacz. Pusztai élet Kecskemét vidékén. Vasárnapi Újság, 1894. július 29. (41.) 30. 492–495.

Peterdi Vera – Szojka Emese: „Hogyan is állunk ma a pusztával?” Kunpuszta régió (Felső-Kiskunság) pusztai turizmusának etnográfiai megközelítése. In Fejős Zoltán – Szijártó Zsolt szerk.: Turizmus és kommunikáció. Tabula Könyvek 1. Budapest–Pécs, 2000. 129–152.

Dr. Tóth Károly szerk.: Nemzeti Park a Kiskunságban. Budapest, 1979.

Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon. Sajtó alá rendezte: Hála József. Series Historica Ethnographicae 2. Budapest, 1990.

Horák Béla: Bugacpuszta idegenforgalmi krónikája 1894–1944. Kecskemét, 1999.

Szerkesztette: Bogdanov Edit