Vajon hogyan változott a vadászat és a trófea szerepe a történelem folyamán? Mit jelent a trófeakultusz? Miért egészséges vadhúst fogyasztani? Ezekre a kérdésekre is választ adunk cikkünkben.

Szerzők: Gáspár László, muzeológus és Welker Gábor, gyűjteménykezelő

Szalonka, Fotó: Gáspár László

A trófea szerepe a vadászatban

A vadásztrófea egy olyan sajátos ikon, mely egyéb jellegzetességei mellett ősidők óta lényeges, spirituális tartalmakat is hordoz. A vadászat egyidős az emberiséggel. Vadászó elődeink az általuk elejtett vad agancsát, szarvát, fogát, bőrét, szőrét, csontjait büszkén viselték ékszerként, ruházatként, díszként vagy felségjelként.  Hitték, hogy trófeáik által az elejtett vad képességeit is megörökölték, viselésükkel szavak nélkül is jelezhették eredményességüket, bátorságukat és életrevalóságukat.

A trófea kultusz. A vadon élő állatokhoz fűződő érzelmi, spirituális, kulturális viszony, mely koronként, és földrajzi térségenként változott és napjainkban is változik. A trófeakultusz egyenes következménye a vadászati kultúrának, mely a nemzeti kultúrából fakad. A mai értelmezésben vadászati kultúrával rendelkező földrajzi területeket – a jelentős különbségek és szokásrendek miatt – általában öt nagyobb „vadászati rendszerre” osztják fel.

Európában négy ilyen régiót különböztetnek meg. Az angolszászt, ahol a vadászatot társasági eseményként, sportként, az írott és íratlan szabályok maradéktalan betartásával, sajátos érvényesülési eseményként kezelik és élik meg. Ezzel szemben a vadászat a mediterrán területeken a többség számára szórakozási forma, amolyan népünnepély, amely többnyire társas esemény formájában zajlik. Ezeken a vadászatokon rendszerint tömegével ejtenek el vadakat. A skandináv térségben az itt élőkre jellemző visszafogottság, a mostoha természeti körülmények által megkövetelt tudatosság és észszerűség jellemzi a vadászatot. Általában a betakarítás és a hússzerzés a vadászat célja.

Fotó: Elejtett dámszarvas és elejtője. Elejtés helye: Tiszadada, Dadai Magor Vadász és Természetvédő Egyesület, kor: 6 év, trófea tömege: 2,92 kg

A német vagy közép-európai vadászati kultúrában – ahová Magyarország is tartozik – már hangsúlyosan jelen van a trófeakultusz. Ebben a kultúrkörben a trófea a vadász sikere mellett a vadgazdálkodás és a vadászat minőségét és eredményességét is markánsan jelzi.

Az észak-amerikai vadászati kultúra és az ebből fakadó trófeakultusz kialakulása még nagyon a kezdeteknél jár, de bizonyos jó és építő szándékkal bíró szervezetek, megmozdulások a klasszikus, német rendszer felé próbálják terelni az amerikai vadásztársadalmat.

A trófea

A trófea szavunk a görög eredetű „tropaion” szóból származik, mely eredetileg győzelmi emlékművet, jelképet jelent. A szónak a vadászatban is hasonló jelentése van. Általában a sikeres vadászat eredményét, emlékét jelképezi. A trófea a vad egészének vagy bizonyos részének megfelelő tartósítással, ízléses kikészítésével megőrzött, „kézzel” fogható tárgya.

A vadásztrófeák fogalmán nem csupán az agancsokat, szarvakat, agyarakat értjük, hanem az úgynevezett „melléktrófeákat” is. A melléktrófeák általában kisebb, szerényebb méretű, kevésbé látványos emlékei a sikeres vadászatnak. Azonban ezek is felidézik a vadászat emlékeit, ezért ugyanolyan megbecsülés kell, hogy övezze részünkről őket, mint impozáns társaikat. Melléktrófea például: gím szarvas szemfog (grandli v. gyöngy fog), vaddisznó, zerge hátgerinci szőrzet (sörte), ragadozók kikészített pénisz csontja, kacsafélék farok tolla. 

Az egyik legismertebb magyar vadászíró, Gróf Széchenyi Zsigmond így ír a Trófeáim bemutatkoznak című könyvének zárszavában: „…a szép emlék még a legnyomorultabb trófeában is elfér. Hogy is mondja az indiai közmondás? ’Ha rásüt a Nap, még a legkisebb szennyvízcseppen is tökéletes szivárvány tükröződik!”

Magyarországon jelenleg a nagyvad fogalomkörébe tartozó hat emlősfaj, az apróvad körébe tartozóan tíz emlős- és tizenhat madárfaj vadászható. A teljesség igénye nélkül általában az alábbi trófeákat őrzik meg győzelmi jelképként a sikeres elejtők.

Gím szarvas: agancs, fog (gyöngy fog, grandli), bőr, preparátum

Dám szarvas: agancs, bőr, preparátum

Őz: agancs, bőr, preparátum

Muflon: szarv (csiga), bőr, preparátum

Vaddisznó: agyar (kampó), bőr, sörte (szőr), preparátum

Róka: koponya, fog, bőr

Aranysakál: koponya, fog, bőr

Borz: koponya, bőr, szőr

Erdei szalonka: tollak (zsírzó toll, ecset toll), preparátum

Récék: farok toll, preparátum

A tisztességesen kikészített és megőrzött trófeák nemcsak szépek ám! Sokkal többet jelentenek, mint egy szemet gyönyörködtető látványosság vagy érdekesség. Jelentenek örömet, bosszúságot, beteljesülést és csalódást, kalandokat, élményeket, emberi kapcsolatokat, felejthetetlen emlékek kincsestárát!

Vadászat a gasztronómiában

Az élelemszerzés az egyik legfontosabb létfenntartó ösztön. Manapság már nem kell vadásznunk ahhoz, hogy élelemhez jussunk, csak bemegyünk egy élelmiszerüzletbe és azonnal fogyasztható kész ételeket vehetünk. A múltban az élelem megszerzésére irányuló vadászat a mindennapi rutin része volt. A vad elejtése után kezdődött annak feldolgozása.

A lovaskultúrájú népek (hunok, magyarok) áldozati ételeiket nagy üstökben főzték. A régészeti leletek alapján tudjuk, hogy a hunok hatalmas bronz áldozati üstöket használtak. Ilyen üstöket nagy mennyiségben találtak azokon a területeken, ahol a hunok hosszabb ideig tartózkodtak. A kutatások szerint, az ősi hun-magyar vadgasztronómia legnépszerűbb ételei elsősorban a főtt és párolt vadhúsok voltak. Szintén jellemzőek voltak a „burokban” készült töltött ételek. A „burok” az anyaméhben fejlődő, születendő életet szimbolizálta, mely jól kifejezte a hun-magyar ősvallás misztériumokkal telített értékeit. Ilyen ételek voltak a káposzta-, torma-, szőlőlevelekbe tekert, vagy tésztába töltött, apróra vágott, ízesített zöldségek és húsok. Az effajta ételek, például a töltött húsok, zöldségek, a hurka, a kolbász és nem utolsó sorban a rántott ételek napjainkban is kedveltek.

Mátyás király (1457-1490) korából már pontos leírásokat is találunk az ételekről. Két olasz krónikás, Galeotto Marzio és Antonio Bonfini részletesen foglalkoznak az egyes fogásokkal, kiemelve, hogy Mátyás király és a magyar főurak mit kedveltek ez idő tájt:

• a vad és halételeket,
• a kovásszal készült magyar kenyeret,
• a leveseket, a rövid vagy hosszú levű párolt ételeket, melyeket kenyérszeletekhez fogtak, vagy kenyérszeletekkel mártogatták ki közös tálakból,
• a főtt és a sült húsokat, amelyeket bő mártással fogyasztottak,
• az édes-savanykás ízvezetésű ételeket, melyekben a méz, a borecet és a bor képezték a fűszerek mellett az ízesítés alapját.
• a vízzel nem kevert tiszta bort. Az olasz krónikaírók nagyon csodálkoztak azon, hogy a magyarok tisztán isszák a bort és nem vegyítik vízzel, mint ahogy abban az időben az Európában szokás volt.

A 16. század második felében jelent meg az első ismert magyar szakácskönyv: Szakács Tudomány címmel. Erdélyi magyar szerzője nevét sajnos nem ismerjük. A könyvben 900 ételrecept szerepel, amelyek azonos színvonalon állnak a korabeli Európa legjobb ételeivel. Bár a mai szakácstudomány már jóval fejlettebb, mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a mai modern ételek elkészítéséhez ezek a korabeli receptek szolgáltak alapul.

A vadhúsok biológiai és dietetikai értéke

A vadhúst igazi bio-minőségű húsnak tekinthetjük. A mezőkön és az erdőkben élő vadak vegyszermentes növényekkel táplálkoznak. A háziállatoktól eltérően nem kezelték őket antibiotikumokkal, egyéb gyógyszerekkel és nem fogyasztottak iparilag gyártott tápszereket sem.

A vadhús legjelentősebb hányada harántcsíkolt izomszövetből áll és sokkal kevesebb zsírt tartalmaz, mint a háziállatok húsa. A hús ásványi anyag tartalma lényegesen magasabb, akár ötször akkora is lehet, mint a háziállatoké.

Természetesen mindebből nem az következik, hogy mindenkinek csak vadhúst kell fogyasztania. Az egészséges táplálkozás alapja a változatos étrend.

 Felhasznált irodalom: Cey-Bert Róbert – Magyar Vadgasztronómia