Megannyi jeles napunk foglal magában számos eltérő, néha csak helyi szinten élő szokást és hiedelmet. Az egyik ilyen, Szent Márton-napja, melyhez kötődően néhány tradíció egészen napjainkig megőrződött. A Márton-naphoz fűződő talán legismertebb – ma is élő – (nép)szokás a libaevéshez kapcsolódik. November 11. és a ludak közötti kötelék évezredekre nyúlik vissza, hisz már a római időkben is szokás volt ezen a napon libalakomát tartani. A lúdevés hagyománya a Római Birodalom bukását követően is megőrződött, ám ezentúl a liba már nem Mars isten madaraként (avis Martis), hanem Márton madaraként (avis Martinis) került az ünnepi asztalokra. Szent Márton kapcsolatát a gágogó baromfikkal – az ünnep keresztény töltetét megerősíteni igyekvő – katolikus egyház legendai eredettel magyarázta, mely szerint Márton szerénységből a ludak óljába rejtőzött, a hollétét azonban a szárnyasok felzajdulásukkal elárulták, így a tours-iak 375-ben megtehették püspöküknek. A libák közt bujdosó szent kultusza Magyarországon is jelentőssé vált, és különösen a Dunántúlon a Márton-napi libalakoma hagyománya is meggyökeresedett. November elejére a gazdák által a tollazatuk, a húsuk és a zsírjuk miatt is igen kedvelt szárnyasok a tömés eredményeként már szépen meghíztak, a fogyasztásukkal ezáltal biztosíthatták az ünneplők, hogy elegendő élelmük legyen a következő évben is, hiszen – ahogy a mondás tartja – „aki Márton napon libát nem eszik, egész éven át éhezik.”

November 11-re a must is megforr, vagyis Márton-napján a dugót bele lehet ütni a hordóba, és meg lehet kóstolni az újbort. Sokakat kísérthetett ilyenkor Márton-navalyája, azaz a részegség, a hiedelem szerint ugyanis, minél több újbort iszik ezen a napon az ember, annál több erőt, egészséget és szépséget tölt magába.

Szent Márton-nap egy határnap volt eleink számára. Ilyenkor fejeztek be minden külső gazdasági munkát, a jószágokat ekkor terelték be végleg az istállóba. A középkorban ezen a napon kapták a kolostorok a baromfitizedet és ez a nap volt a pásztorfogadás, illetve a jobbágytartozás lerovásának a határnapja is. A jobbágyvilág eltörlésével ajándékozássá enyhült a kötelezettségek kiegyenlítésének Márton-napi hagyománya. Nyugat-Magyarországon például Szent Márton-napján a pásztorok versekkel, énekekkel és ajándékkal köszöntötték a gazdákat. Frissen vágott ágat vittek nekik, amelynek hajtásai a jószágoknál a következő évben várható szaporulatról jósoltak. A Szent Márton vesszőjének keresztelt gallyaknak gonoszűző erőt tulajdonítottak, így bizonyos vidékeken, hogy a dögvész ellen védelmet nyújtsanak, az ól tetejére tűzték ezeket az ágakat a gazdák, akik ezekkel a vesszőkkel hajtották ki tavasszal az állatokat is a legelőre. A pásztorok a gazdáktól szintén ajándékot kaptak a köszöntőikért cserébe, rétes például, amelynek a tésztáját mint Márton köpenyét nyújtották ki az asszonyok, hogy a szent könyörületességéből a következő évben se szegényedjen el a család.

Mártonra eleink a tél előhírnökeként tekintettek, aki változatos módokon küld jelzéseket a téli időjárásra vonatkozóan. A népi időjósok jellegzetes Márton-napi „műszere” az ilyenkor sült liba csontja volt, amely a színével árulkodott az elkövetkező évszak meteorológiai viszonyairól. A fehér színű csont korán beálló telet, illetve sok hóesést jelzett elő, a piros konc ellenben a tél későbbi kezdetét és elhúzódását jósolta. A liba mája ugyancsak üzent eleinknek az időjárásról, úgy tartották ugyanis, ha a lúd mája kemény, hideg, ha viszont lágy, akkor enyhe tél várható. Az aznapi időjárás szintén a tél meteorológiai viszonyait jelezte elő számukra. Legismertebb megfigyelésük szerint Márton napján ha a lúd jégen jár, karácsonykor vízben poroszkál. A következő évi termésre vonatkozó jövendölés szerint ha Márton napján esik és arra fagy, vagy havazás jön, a következő őszi vetés tönkre megy.