2020. sze 30.

Minden, ami szüret

írta: Magyar Mezőgazdasági Múzeum
Minden, ami szüret

A szőlőmunkák éves rendje

A szüret kiemelten fontos a mezőgazdasági munkák sorában. Sok munka, hagyomány és öröm is kötődik hozzá. Cikksorozatunkból kiderül, milyen munkákat végeztek tavasztól őszig a szőlőkben, milyen szokások és ünnepek kapcsolódtak a szürethez, milyen kórokozók veszélyeztették a növényeket és hogyan védekeztek ellenük. Cikkeinket a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteményében őrzött egyedülálló felvételek színesítik.

szuret_fb_cover_gif.gif

Szerző: Németh Anna, múzeumpedagógus

A termő szőlőültetvények minden évben ugyanazt a törődést kapták, éves rendje volt a szőlő körüli teendőknek. Egyrészt a tőkék termőképességét őrizték, másfelől gondozták a növényt, hogy szép és egészséges fürtöket hozzon. Négy nagy csoportba sorolhatók a szőlőmunkák:
1. tavasztól őszig több alkalommal a talajmunkák,
2. tőkealakítás és metszés,
3. zöldmunkák (hajtásválogatás, kötözés, hónaljazás, tetejezés/csonkázás),
4. talajjavítás.

Ez a munkafolyamat még kiegészült az elmúlt száz év során a kórokozók elleni növényvédelemmel.

A szőlőművelés formái, eszközei vidékenként mások, a termőhelyi adottságoktól, időjárási-és talajviszonyoktól is függenek az eljárások, a hagyományosan termesztett fajták.

A talajmunkák

Fedés és nyitás

Borvidékeink nagy részén elterjedt a szőlőtőkék földdel való betakarása, hogy ezzel megvédjék a növényt a téli hideg ellen. Ezt a munkát nevezték takarásnak (Alföld), födésnek (Észak-Magyarország), bekapálásnak (Dunántúl) is. A szőlőtőkéket október végén vagy november elején, a nagyobb fagyok előtt takarták be.

Az első tavaszi munkálatok közé tartozott a nyitás, más néven kikapálás, kitakarás vagy kipirkálás. A szőlőmunkák kezdetét hagyományosan Szent Gergely pápa (márc. 12.) vagy Szent József napja (márc.19.) jelentette, de napos hegyoldalakon vagy meleg, homokos talajon már február végén hallható volt a „kapacsendülés.” A bakhátra takart soros szőlőket jellemzően a férfiak nyitották, hiszen rengeteg földet kellett megmozgatni. A 19–20. század fordulójától ezt a munkát már napszámos nők is végezhették, vagy egy házaspár közösen végezte, azonban ekkor is a férfié volt a „nagyfele”, az asszonyé a „kisfele”.

Nyári munka: a kapálás

Magyarországon a 18–19. században a nyitás és a fedés között általában háromszor kapálták meg a szőlőket: május elején (ződkapálás, újítás), júniusban a virágzás után (keverés, forgatás-maratási kapálás), és augusztusban, ez volt az érés alá kapálás. A kapálások fő célja a gyomirtás volt. A gyomok elvonják a szőlő elől a vizet és a tápanyagot, fülledten tartják a tőke környezetét, és ezzel elősegítik a gombabetegségek terjedését.  

ef_04781_01_r.jpg
(fotó: Oláh Károly: Szőlőnyitás, 1947.

Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

Szőlőtalajművelő eszköz a talajforgató (rigolírozó) ásó (ezt a telepítést megelőzően használták), a nyitókapa, a gyökerező kapa, a nagykapa, a horoló és az irtókapa. A horoló egy lapos, széles fejű, éles eszköz volt, amivel a gazt irtották, anélkül, hogy a szőlőtőke megsérült volna.

Az ekekapával szintén a földet mozgatták át a szőlőben. Egy lovat fogtak be elé, aminek a két kereke különböző méretű volt. Ez az eszköz nagyban csökkentette a kapálás élőmunka igényét, azonban meredekebb területeken és a nem sorba ültetett tőkék esetén nem lehetett használni.

 

„Aki metsz, az szűr.” – Szőlőmetszés és tőkealakítás

A kikapálást követően még márciusban sor került a legfontosabb szőlőmunkára, a metszésre. Ezzel szabályozta a gazda a szőlő növését és terhelését.

ef_04783_r.jpg
(fotó: Oláh Károly: Szőlőmetszés, 1947

Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

A metszésen belül megkülönböztetjük a tőkeművelést, ami a több éves fás részek alakítását jelenti, és a növény metszését, ami az egy éves fás részek, a vesszők alakítását jelenti.

A tőkeművelés három hagyományos típusa a fejművelés, a bakművelés és a lugasos művelés. A legelterjedtebb a fejművelés volt, amikor a tavaszi metszés során a vesszőket tőből levágták, esetleg egy-két termőrügyet meghagytak. A csapos fejmetszés során az egy-két rügyig meghagyott, előző évi vesszőt rövidcsapnak, a három-öt rügyre visszavágott vesszőt pedig hosszúcsapnak nevezték.

A Balaton környékén, ezen belül a badacsonyi és a somlói borvidéken volt a legelterjedtebb a bakművelés, mely során a tőkéken két évnél idősebb elágazásokat, bakokat hagytak.

Paraszti portákon, házak mellett, és még sok helyütt találkoztatunk hangulatos szőlőlugasokkal. A lugasos szőlőtermesztés, metszéstől függően lehet szabályos és szabálytalan. A szabályos lugasművelésen belül több típus is létezik (pl.: legyező-, füzér-, szárnyas lugas).

A szőlőmetszés eszközei évszázadokon át a metszőkések voltak. Metsző eszközök a vargakés, a késes metszőolló, a kecskeméti olló, venyigeolló. A metszőkést fokozatosan kiszorította metszőolló, melyet az 1850-es, 1860-as években fejlesztettek ki Németországban. Magyar kovácsmesterek alkották meg a könnyen használható kecskeméti ollót, melynek használata a 20. század közepéig általánosan elterjedt volt hazánkban.

Karózás

A 18–19. századig az ország nagy részén nem használtak karót a szőlőtőkék mellé, hiszen a régi magyar fajták nagy része erőshajtású volt. A karózatlan szőlőket gyalogszőlőnek is nevezik. A karókat Nyugat-Somogy, Zala és a felső-magyarországi tájak borvidékein használták.

 

Zöldmunkák

Nyári szőlőmunka a kötözés, amely során a növekvő hajtásokat a karóhoz, illetve egymáshoz kötözték. Ezáltal több fény érte a szőlőfürtöket és az új hajtások is nagyobb védelmet kaptak a szél ellen. Az utolsó kötözéskor kacsoztak, amikor a levelek hónaljából növő hajtásokat levágták, továbbá a fattyúhajtásokat és a magasra nyúló hajtások tetejét letördelték.

ef_09300_01_r.jpg
(fotó: MTI: Tetejezés, zöldválogatás, kötözés. 1950-es évek

Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

Országszerte más-más anyaggal kötözték a szőlőt. Hársfákról hársfaháncsot gyűjtöttek és azt használták, a Dunántúlon vízben áztatott, megtiport rozsszalmával (gica) kötöztek, mocsaras területek közelében kákával, kötözősással dolgoztak, azonban a 20. századtól általánosan elterjedtté vált a rafia használata. A rafia mint kötöző anyag a rafiapálma levélkéiből készül: rostos bőrkéjét lehántják majd kiszárítják. Ezzel a hánccsal napjainkban is sokan dolgoznak.

A zöldmunkák idején egy-egy szeszélyes vihar is meglephette a szőlőben dolgozókat, akik a szőlősterületen lévő kunyhóba futottak az eső elől. Ez egy egyszerű, vert falú nádfödeles épület volt, egy bejárattal, ablakok nélkül. Mivel a kunyhóban jó hűvös volt, a szőlősgazda itt tárolta a napi ivóvizet is.

A kunyhó, vagy gunyhó az egész magyar nyelvterületen hozzátartozott a szőlőhegyek, szőlőskertek összképéhez. Területenként más-más anyagból épült, elnevezése is különböző: Észak-Magyarországon és az Alföldön gunyhó, a Tiszántúlon pajta, Erdélyben kolna névvel illették.

 

Növényvédelem

A 19. század utolsó harmadában három új, Észak-Amerikából behurcolt veszedelem pusztított a hazai szőlőkben: a szőlőgyökértetű (filoxéra), a szőlőperonoszpóra és a szőlőlisztharmat.  Ezek közül a legkártékonyabb a filoxéra volt, mely a magyarországi szőlőterületek 2/3-át elpusztította.

A 19–20. század fordulójától kezdve évi két-három alkalommal permeteztek. A paraszti szőlőművelők, hogy egészséges szőlőt neveljenek, peronoszpóra ellen bordóilével permetezték az ültetvényt. Az 1950-es évektől a művelt terület elején állt egy kb. 1 méter magas, 1 méter átmérőjű víztárolásra alkalmas nagy betongyűrű. A permetezés során ebből a vízből keverték a permetlét. Innen sose ittak, a lovakat is máshonnan itatták, hiszen a vegyszer közelsége, véletlen vízbe kerülése veszélyes volt. A szőlő-lisztharmat ellen kénporozással védekeztek, amit egy fújtatószerű eszközzel végeztek.

A szőlőgyökértetű elleni védekezés során a kártevő gyérítése érdekében kezdetben szénkéneg talajba juttatásával próbálkoztak, de valódi megoldást csak az ellenálló oltványszőlők telepítése, illetve az immunis homoktalajokon történő szőlőtermesztés jelentett.

 

Talajjavítás

Történelmi borvidékeinken úgy tartották, hogy a trágyázott szőlő – bár sokat terem – gyenge minőségű szőlőt eredményez. Így a szőlőket nem trágyázták a korábbi évszázadokban, kivéve azokat a területeket, melyeken intenzív termelés folyt (pl.: Tokaj-Hegyalja, Sopron).

A legrégebbi talajjavító forma a gyepfölddel, vagy erdei földdel történő javítás, mely a dűlőkön és hegyoldalakon lévő szőlők esetében az esőzések által lemosódott föld pótlását is jelentette. Alacsony tápértékű talajokat szálas ganajjal, törekes szalmával javítottak, gyenge növekedésű ültetvényekben trágyázták is a szőlőt.

A 19–20. század fordulóján alakult ki az a nézet, hogy a szőlőket 4–5 évente trágyázni kell, a homoki szőlők esetében (az alacsony tápértékű talaj miatt) akár 3 évente is trágyáztak.

Késő ősszel, télen jártak ki a szőlősgazdák a trágyáskocsival a szőlőkbe. Rendszerint marhatrágyával dolgoztak, úgy vélték, ez a legmegfelelőbb a szőlőnek. A fedett szőlőtövek mentén húzódó árokba terítették a trágyát, majd földdel befedték. A tavaszi nyitáskor a trágya és a föld kellően összekeveredett, és így táplálta a szőlőt.

 

Cikksorozatunkat folytatjuk....

 

 

Szólj hozzá

szüret szőlő metszés sz: Németh Anna szőlőmunkák