A húsvét kapcsán rögtön eszünkbe jut a húsvéti nyúl, a barka, a locsolkodás, a locsolóversek, illetve a piros tojás. A húsvéti ünnepkör igen sok eleme egyházi eredetű és jellegű, de az idők során a tárgyak és a szokások jelentősége változott. Családonként eltérő az is, hogy a keresztény hagyományok mennyire hatják át az ünnepet. A hímes tojás, a piros tojás mégse veszít népszerűségéből, bár valószínűleg napjainkban már nem ugyanazt képviseli, mint a régi időkben.

A tojás az emberiség életében mindig is kitüntetett jelentőséggel rendelkezett, és már nagyon korán találkozhatunk a tojáshéj díszítésével is.

A tojás egy összetett szimbolikájú tárgy. Gömbölyded alakja a tökéletességet jelképezi, az emberi bőrhöz hasonló színe miatt sokszor alkalmazzák az egészség és a szépség megőrzése érdekében. Mivel kemény héja „az élet magját” tartalmazza, a létezés kezdetét szimbolizálja, és számos népnél (például a hinduknál, az ókori egyiptomiaknál, a görögöknél, a kínaiaknál) világteremtő mondák szereplője is. A keresztény kultúrkörben Krisztus-jelkép, a fehérje Krisztus eredendő bűntől mentes lelkét, a sárgája isteni mivoltát szimbolizálja. A húsvéti népszokások révén, a sírjából feltámadó Krisztus jelképeként összekapcsolódott a feltámadással.

A húsvéti hímes vagy festett tojás egész Magyarországon, illetve a határon túli magyarlakta területeken is elterjedt, de korántsem mondható kizárólagosan magyar szokásnak. Sőt! Bár a tojás anyaga rendkívül sérülékeny és romlandó, régészeti leletek között is nyomára bukkanhatunk. Györffy István néprajzkutató írásából tudjuk, hogy már 2000 éves kínai, és 1500 éves németországi sírok mellékleteként is előfordultak festett tojások. Ezen felül Magyarország területén talált avar sírból is került elő karcolt díszítésű lelet. Európa területéről a 4. és a 11. századból is ismerünk festett tojásmaradványokat.

A díszített tojás tehát az ókor magas kultúráitól kezdve (beleértve az Európán kívülieket is) a középkoron át napjainkig sokoldalú kultikus, társadalmi és esztétikai szerepet töltött be. Ehhez járult hozzá egyházi szentelmény volta, ami a nép körében kiemelt szerephez juttatta.

A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el. Közép- és Nyugat-Európa egyes régióiban a húsvéti tojást általában egyszínűre festik. A festésen kívül a tojás díszítésének lehetőségei szinte végtelenek, és a modern korban már nagyon sok formával találkozhatunk. Az egyik legszebb és legrégebbi díszítési forma a hazánk nagy részén ismert tojáshímzés.

A batikolás a húsvéti tojás díszítésének másik jellemző módja. Hazánk legtöbb tájegységén gyakran alkalmazott módszer ez, és a tőlünk keletre, északra és délre fekvő területeken is ismert.  

Csákányi Zoltán a somogyszentpáli és a gyimesi anyag összehasonlítása során megállapította, hogy a magyar nyelvterületen a viaszírásos tojásdíszítésnek két fő változata alakult ki. Döntően a Dunántúlra jellemző a viszonylag vastag (2-3 mm-es) vonalakból álló díszítmény készítése. Ettől eltérően, főleg Erdélyben, a tojásíró asszonyok a vékonyabb (1 mm körüli) vonalakkal történő díszítést kedvelik. Ez utóbbi a minták jobb variálhatósága miatt gazdagabb mintakincs kialakulásához vezetett.

A viasszal való írás nem ad lehetőséget a nagyon részletes mintarajzolásra. Gyakorlatot és kézügyességet igényel, ezért sok helyen úgynevezett specialisták, többségében nők írják a tojásokat. A mintákat hagyományozódás útján sajátítják el, vagyis mintakönyvek helyett generációról generációra öröklődik a tudás.

Az írott tojás leggyakoribb díszítési technikája esetében a tojást körkörösen több mezőre osztják, s ezeket a mezőket ismétlődő vagy váltakozó díszítőelemekkel töltik ki. Ezek zömmel mértani elemek, a tényleges figurális vagy az emberábrázolás nagyon ritka. A mintát sok tényező befolyásolja. A gyakorlott tojásíró megvizsgálja a tojás felületét, formáját, és ez alapján, folyamatában alakítja ki a díszítést. Gyimesben a szabálytalanul ki- és betüremkedő, amőbaszerű, úgynevezett vétett utas vagy veszett utas minta a legbonyolultabb, ezzel szokták kezdeni az írást, nehogy lemaradjon. Ennél valamivel egyszerűbbek és behatároltabbak azok a kötött minták, amikhez a körkörös felosztást alkalmazzák. Sok a szimmetria, a tükrözés, ez adja a díszítmény szépségét.

Az elnevezések csoportja a nagyon egyértelmű nevektől (csillag, szíves, pillangós, tulipános, stb.) a még éppen felismerhetőkön át (szilvamag, nyúlfüles, kakastaréj, esőernyős, stb.) az egészen elvontakig terjed (kabala, Zsuzska, veszett utas, Borzos Kata). Sok az állati, illetve a növényi eredetű elnevezés és minta (kecskeköröm, rákláb, pillangós, százlábú, tulipános, kakastaréj, stb.).

A tojásírás módszere nagyon hasonlít a ruhaneműk batikolásához. A nyers, főtt vagy kifújt tojás felületére valamilyen eszközzel (pálcára erősített fémcsővel, tollcsévével, pálcikával), vagy közvetlenül a gyertyacsonkból olvasztott viaszt visznek fel, ezzel írják rá a mintát. A tojásnak hidegnek kell lennie, hogy a viasz rögtön rádermedjen. Ezután kerül a tojás a festékbe, ami csak a nem viaszozott területeket színezi meg. A viasz eltávolítása után a minta kirajzolódik. Többszínű tojás is készülhet, ha a már befestett rész is kap viaszréteget, és azután a tojást egy másik színbe merítik. A megszáradt tojást zsíros ronggyal vagy szalonnabőrkével dörzsölik át, hogy fényes legyen.

Ajánlott irodalom: 

Antalné Tankó Mária: Gyimesi írott tojások. 1999.

Csákányi Zoltán: A somogyszentpáli hímestojás. In: Somogyi Múzeumok Közleményei 14., 2000.

Gazda Klára: A húsvéti tojás mint jelképes tárgy. In: Gazda Klára: Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány. 2008.

Györffy István: Hímes Tojások. Magyar Népművészet VIII. Budapest, 1925.