November 11-én, Márton napján ne felejtsük el a mondást: „Aki Márton napján libát nem eszik, egész éven át éhezik.” Ha még azt is észben tartjuk, hogy „a bornak Szent Márton a bírája”, és megkóstoljuk az újbort is, akkor már egy teljes gasztronómiai kalandtúrán vehetünk részt a jeles napon, amit semmiképpen nem érdemes kihagynunk. Milyen, az agráriumhoz köthető szokások fűződnek ehhez a naphoz? Milyen múltja, jelene van a libatartásnak? Cikkünkben ennek is utánajárunk.

Kép: Libacsalád etetése. (1940-es évek), MMGM Eredeti Fényképek Gyűjteménye

Szerző: Nagy László, muzeológus és Németh Anna, múzeumpedagógus

Szent Márton a pannóniai Savariában – a mai Szombathely környékén – született 316 táján és mivel egyházi fölszentelése előtt katona volt, a lovagkorban töretlenül virágzott tisztelete. Szent István királyunk az ő képét festette zászlóira, sőt Szűz Mária mellett Márton az ország társpatrónusává is vált.

Márton napja a gazdasági év jeles lezárása volt. A tisztújítások és a jobbágytartozások rendezése is ekkor történt, hiszen e nap volt a földbér megfizetésének határnapja is. Jeles nap lévén számos népszokás kötődik hozzá, amelyek közül sok még napjainkban is virágzik.

Szent Márton nevéhez legendák sokasága fűződik. A legismertebbek ezek közül, amikor Jézus nevében, kereszttel a kezében, fegyvertelenül jutott át az ellenség csatasorán, vagy amikor köpenyét kettévágva megosztotta azt egy koldussal, vagy éppen alázatosságból elrejtőzött a ludak óljában, hogy ne válasszák püspökké, de a libák gágogásukkal elárulták hollétét. Ez utóbbi legenda az alapja annak a népszokásunknak is, ami szerint Márton neve napján libát ettek és újbort ittak. Az adventi böjti időszak előtt a lakomák célja elsősorban annak biztosítása volt, hogy az elkövetkező esztendőben bőséggel jusson mindenki asztalára étel és ital.

Szent Márton napja ugyanakkor időjárásjósló napnak is számított. Úgy tartották, hogy ha a Márton napi liba csontja fehér és hosszú, akkor havas tél lesz, ha barna és rövid, akkor sáros. Sokfelé az országban erre a napra várták az első jelentősebb havazást is, így nem véletlen az sem, hogy számos helyen a jószág istállóba kerülésének határideje is ez a nap volt.

Kép: Libák libapásztorlánnyal (F. Marnitz, 1940-es évek), MMGM Eredeti Fényképek Gyűjteménye

Márton napján a pásztorok vesszőt adtak a gazdáknak, melyet aztán azok a disznóól tetejére kötöttek dögvész ellen. Úgy tartották, annyi malacot fog elleni a koca, amennyi hajtás volt a vesszőn. A kedvességért a gazdák „rétespénzt”, vagy „bélesadót” fizetettek.

Márton napján nem volt szabad mosni és teregetni, mert attól tartottak, hogy elpusztulnak a jószágok. Sok helyen bálokat rendeztek, ahol újborral koccintottak a libalakoma mellé.

A lúdtartás múltja és jelene hazánkban

Szent Márton neve – legendájából kiindulva – a lúdtartással az évszázadok alatt szorosan összekapcsolódott. A Kárpát-medencében a lúdtenyésztés hagyományai már legalább ezer évre visszamenőleg fellelhetők. Mind a liba húsa, mind a tömött liba mája közkedvelt csemegének számított évszázadokkal korábban is. A 19. század második felében a libatartásban igazi fellendülés következett be, aminek okai elsősorban a virágzó tanyavilágban és az egyre erősödő kukoricatermesztésben keresendők. A fejlődés a II. világháború után megtorpant, de az 1970-es évekre a magyar lúdtenyésztés új lendületet vett, így az 1980-as években már Magyarország volt a világ legnagyobb libamájtermelő és libamájexportáló országa. A hízott libamájtermelésben napjainkban is Magyarország a világ első számú előállítója, a legnagyobb felvevők pedig Franciaország, Japán és Svájc. E keresett exportcikkünk előállítását ugyan sok helyről támadások érik, a hízott libamájtermelés állatjóléti szempontból történő kifogásolására megalapozott tudományos bizonyíték nincs. Remélhetőleg e királyi élelmiszer így a jövőben is az ínyencek asztalára kerülhet.

A libatenyésztésnek ugyanakkor vannak valódi árnyoldalai is. Mivel a lúd alapvetően legelő állat, a zöldtakarmány a takarmányozásában elengedhetetlen. Legelés közben elsősorban az egyszikű növényeket fogyasztja, és csőrével azokat a talajhoz közel csippenti le, ezáltal hozzájárulhat a legelők tönkretételéhez. Másik probléma forrása lehet, hogy – mint a baromfifélék általában – trágyája egyoldalú nitrogéntrágyázásnak számít, így a hasznos növényeket kiégetheti. Viszont a felhalmozódó nitrogén sok gyomnövénynek kedvező életteret biztosít. Ezek a problémák a szabadon tartott, ám kis területre összezsúfolt libákra jellemzők. Ha a madarak számára biztosított a kellő nagyságú legelőterület, ezekkel a nehézségekkel nem kell szembesülni. Napjaink korszerű lúdtenyésztésében tehát fontos tartástechnológiai cél, hogy a környezetterhelést minél inkább lecsökkentsük, ami többféle módon is elérhető. A lúdtenyésztésben ezáltal egyaránt létjogosultsága van az intenzív, zárt tartási módoknak, ahol a termelési mutatók jelentősen javíthatók és a környezetterhelés is ellenőrizhető, valamint azoknak az állatbarát lúdtartási technológiáknak is, amelyek természetes és környezetkímélő módon a hagyományosan előállított termékeket célozzák meg. Ez utóbbi termékek természetesen az élelmiszerek minőségére tudatosan figyelő vevői kör asztalán kell, hogy kikössenek, hiszen az ökológiai gazdálkodásból származó egészséges és ízletes élelmiszerek magasabb áruk ellenére napjainkban is egyre keresettebb árucikknek számítanak. 

Kép: Libavásár. 1940-es évek, MMGM Eredeti Fényképek Gyűjteménye

A lúdtoll felhasználása

A ludat nem csupán húsáért, hanem tolláért is tartották. Amikor a lúdtollra gondolunk, szinte rögtön az írás jut eszünkbe. Ez nem véletlen, hiszen a 7. század óta hatalmas szerepe volt a lúdtollnak az írásbeliségben: a szerzetesek a kódexeket lúdtollal írták, de a hivatalos iratokat, leveleket is lúdtoll segítségével vetették pergamenre. A lúdtoll a 18. századig a legfontosabb íróeszköz volt.

Nem csupán szöveget lehetett írni! A hímzőasszonyok koromlébe mártott libatollal rajzolták fel a mintát a vászonra, amelyet aztán kihímeztek. A tojásírás során is libatollal dolgoztak, egészen a fémből készült írókák megjelenéséig.

A tollnak nagy hasznát vették a háztartásban is. A liba szárnyából tollseprűt készítettek, amivel a bútorokat és a falakat takarították. A háziasszonyok összekötött libatollakat használtak a konyhában kenőtollként, amivel a pogácsák, kalácsok tetejét kenték meg tojással.

A libatoll kiváló ágynemű töltetet jelentett (és jelent mai napig), hiszen természetes anyag, jól szellőzik, és puhasága, kiváló hőszigetelő és hőtartó tulajdonsága végett nagyon kedvelték. Az eladó sorba került leány párnái, dunyhája a hozomány részét képezték.

A gyermekek is szívesen használták a libatollat, ügyes farigcsálás után buborékfújót, tollpuskát készítettek belőle.

A férfiak szerették kalapjukat szebbnél szebb tollakkal ékesíteni. A 19. század előtt az előkelőségek, nemesurak, tehetősebbek kalapján darutoll, túzoktoll, vagy kócsagtoll díszelgett, míg a parasztság kakastollat, vagy lúdtollat tűzött a kalapjára. (Később a paraszti kalapdíszítésbe is bekerült a darutoll, majd a pávatoll és a gémtoll is.)

Népi húros hangszerünk, a citera megszólaltatására – a pengetők megjelenése előtt – szintén lúdtollat használtak, s a kótahúrokat egy rövidebb lúdtollal, vagy farúddal nyomták le, ezáltal játszva a dallamot.

Mindezekből kitűnik, hogy a lúdtoll felhasználása gyermekkortól idős korig, a háztartástól a szórakozásig, az írástól a hangszeres zenéig a mindennapi élet része volt.