„Ég a tűz, szent Iványi tűz! Hadd égjen csak, hadd lobogjon,
Minden sánta meggyógyuljon! Ég a tűz, szent Iványi tűz!
Hadd égjen csak, hadd lobogjon, Az épkézláb megmaradjon.
Ég a tűz, a szent Iványi tűz! Hadd égjen csak, hadd lobogjon,
A világ ne vakoskodjon.”

A nyári napforduló ünnepéről napjainkban is tűzgyújtással emlékeznek meg. Június 21. a csillagászati nyár kezdete.  A keltáknál, a germánoknál és a szlávoknál az ezt követő napokon ünnepelték az év „tetejét”. Ez a hagyomány élt tovább a keresztény Európában is, főként a Szent Iván-napi tűzünnepben. A Szent Iván nap Keresztelő Szent Jánosnak, a magyar népdalban „virágos” Szent Jánosként említett ünnepe, mely egybeolvadt az ősi, tüzeket gyújtó fényünneppel.

Szerző: Németh Anna, múzeumpedagógus

Szent Iván-éj során a szertartásos tűzgyújtás és tűzugrás több célt szolgált: egyfelől ez a fény ünnepe, mivel ekkor a legrövidebb az éjszaka, másrészt egészség- és szerelemvarázslás, valamint házasságjóslás is kapcsolódott e jeles naphoz.

A tűz elhárítja a rontást, elűzi a betegséget, a szomorúságot, a rosszat.  A világosság, a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképe. Varázslatos erejéből még a szántóföldekre, kiskertekbe is került: égő üszköket, félig égett fadarabokat és gallyakat hordtak ki a határba, hogy áldás legyen a terményeken. A szentiváni tűz parazsából a kertek földjébe is temettek, hogy megóvják azt a kártevőktől. A búzavetés közé azért tűzték ki a tűzből kivett üszköt, hogy „az élet meg ne üszkösödjék.”

Zoborvidéken az úrnapján megszentelt gyógyfüveket égettek el a tűzben. Ezzel tartották távol a gonoszt, hogy a szépen érő vetésben ne tegyen kárt, és a kutakat, forrásokat se piszkolja be.

Európában a 19. század végéig szinte mindenhol fellángoltak a nyárközepi tüzek. Egyes területeken a gyerekek házról-házra jártak, hogy összegyűjtsék a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Úgy tartották, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, kendere jelentéktelen marad. Ezen az éjszakán a házi tűzhelyekben eloltották a tüzet, majd a közösen megrakott szentiváni máglyáról származó parázzsal gyújtották meg újra. A néphit szerint a tűz átugrása egészségóvó és tisztító hatása mellett a növények növekedését is elősegítette.

János nap éjjelén az asszonyok gyógynövényeket gyűjtöttek. Úgy tartották, hogy ilyenkor a növények különös és mágikus erővel bírnak. 7 vagy 9 különböző virágból varázs erejű koszorút fontak, amit a szántók vagy az állatok gyarapítása érdekében használtak.

A több tej és a bőséges gabonatermés biztosítására más praktikákat is bevetettek: szokás volt titkon más istállójában fejni, vagy a jobb gabonatermés érdekében idegen földről egy-egy gabonafejet, összefont szalmát hozni.