A pásztorok a régmúltat, a pusztai életet, a nagyállattartást idézik fel, egy lassan eltűnő életmódot, amelynek még vannak elhivatott éltetői, de legtöbben már az égi legelőkön pásztorolnak.

 forrás: táncház.hu

Pál István, az utolsó palóc dudás, aki élete végéig pásztorként élt, a Nógrád megyei Kétbodonyban született 1919. február 25-én. Már szülei is pásztorcsaládok leszármazottjai, kanász és gulyás felmenők gyermekei voltak. Édesapja, idősebb Pál István kanász volt, akit a térségben tudós pásztorként tartották számon. Nem csupán az állatok, hanem az emberek gyógyításához is volt tudása és adottsága, és emellett tehetségesen játszott furulyán, tilinkón és dudán. Kitűnő mesemondóként családi eseményeken, fonóházakban sokakat ragadott magával egy-egy „kicifrázott” meséjével.

Ifjabb Pál István ahogy megszületett, édesapja egyik kezébe dudasípot, másik kezébe pipaszárat tett, hogy benne folytatódjon a pásztorolás és a dudás hagyomány. Tízéves korától már bojtárkodott apja mellett, és egész további életében állatokkal foglalkozott.

Kezdetben kanászként, majd kocsisként, 1945-től, miután közel négy év után hazatért az orosz frontról, gulyásként, kanászként és juhászként dolgozott. Értett a juhokhoz, sertésekhez, szarvasmarhákhoz és a lovakhoz is, ami nem csupán a tartási és gondozási feladatok ellátását jelentette, hanem a betegségek ismeretét, azok gyógymódjait is. Mindegyik pásztorfoglalkozás tudásanyagát elsajátította és alkalmazta. A családból és az idősebb pásztortársaktól megtanultakat önzetlenül osztotta meg a pásztorolás, a mesemondás vagy a muzsikálás iránt érdeklődőkkel.

A népi fúvós hangszerek közül a furulya és a duda kapcsolódnak leginkább a pásztorokhoz. Pál Pista bácsi is ezeken a hangszereken tanult meg zenélni, de nem csupán megszólaltani tudta ezeket, hanem ő maga készítette hangszereit. Kiváló kézügyességének köszönhetően gazdagon díszített furulyákat, flótákat, pásztorbotokat faragott és jellegzetes, kecskefejes palóc dudákat alkotott. Bőrművességben való jártasságának legszebb példái a pásztortarisznyák, karikás ostorok és bicskatokok.

Pál István szüleitől tanulta a tündérmeséket, tréfás meséket, novellameséket. Sokáig csak hallgatta ezeket, mígnem ő maga is mesélni kezdett. Kitűnő adottsága volt a mesemondáshoz, és ahhoz, hogy egy-egy alkalommal mit és hogyan érdemes mesélni. Ízesen előadott meséiben a pásztor alakja, mindennapjai, értékrendje, világlátása, a pásztorélet hagyományos szellemi és tárgyi kultúrája, az evilági és a transzcendens elevenedik meg. A furulya és a duda eredetéről éppolyan élvezetesen tudott mesélni, miképpen arról is, hogyan válhat az emberből jó dudás.

Szakértelme egyrészt a szüleitől megörökölt tudásanyagból, másrészt az élete során a többi pásztortól eltanult tudásból építkezett. Felismerte és kezelte a betegségeket, ismerte és alkalmazta a gyógynövényeket.

Pál István, vagy ahogy mindenki hívta, Pista bácsi tereskei háza 1992-től a néprajzkutatók, népzenészek számára valóságos zarándokhellyé vált. Igyekeztek megtanulni, felgyűjteni azt a hatalmas tudást, melyet Pista bácsi birtokolt és örömmel adott tovább.

Furulyázásáról, dudálásáról, énekléséről több felvétel készült, melyeket a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete őriz. 1997-ben került bemutatásra a „Pista bácsi, dudáljon kend!” című film, melyet Szomjas György rendezett.

Népzenei szempontból Juhász Zoltán, Dsupin Pál és Nagy Gábor kutatta legmélyebben Pista bácsi repertoárját, a kutatásokból két kiadvány is született.

Agócs Gergely népzenész, néprajzkutató az 1990-es évektől járt hozzá gyűjtőutakra, de népzenei kutatásai mellett komoly hangsúlyt kapott a mesekutatás is. „Pál István mesél – Egy nógrádi magyar pásztorember mesekincse” címmel jelent meg 2017-ben Agócs Gergely könyve, amelyben azon túl, hogy Pista bácsi meséit tartalmazza, bepillantást enged egy mozgalmas, értékes, fájdalmas életbe.

Pál István, a Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra Lovagja 2015. március 2-án hunyt el. Öröksége tovább él tanítványaiban.

forrás: Nagy Gábor