A magyar néphagyományban április 24-étől számították az „igazi tavaszt”.
A Szent György havának is nevezett áprilisban ‒ kedvező időjárási körülmények esetén ‒ ekkorra már élénken zöldellő legelők várták az első kihajtással érkező lovakat, juhokat, szarvasmarhákat és disznókat

Szent György vértanú
(Kép forrása: Wikipédia)

A jószágok legelőre hajtása átalakult az idők során, de a pásztorélet e jeles napja változatlanul fontos ünnepnek számított a falusi közösségekben, különféle hiedelmek és szokások kapcsolódtak hozzá. Az ókori rómaiaknál a Palilia, Parilia azaz Pales pásztoristen(nő) ünnepét április 21-én, nagy vigadalomba torkolló tisztulóünneppel ülték, így az egyház, ahogy azt Ünnepi kalendáriumában Bálint Sándor megfogalmazta, „bölcs körültekintéssel helyezte György ünnepét erre a napra”. Sárkönyölő Szent György kultusza a középkorban élte virágkorát, a férfiasan helytálló, a nőkkel tisztelettel bánó, és mindeközben a gonoszt távol tartó, önfeláldozó hős már-már költői megtestesülése volt a kor emberideáljának, ezek az attribútumok, illetve a legenda több eleme visszaköszönnek a magyar népmesék világában is.

A Szent György oltalmazó tulajdonságaira összpontosító egyházi igyekezet ellenére, a néphit e naphoz tartozó szokásaiban továbbra is tetten érhetők maradtak a kereszténység előtti vonások, amik tiltások formájában, rontáselhárító gyakorlatként főként a gonosz távol tartására, az egészség megóvására és az állatok jóllétére vonatkoztak. Fő gonoszjáró időszakoknak az európai néphit a karácsonyi, illetve a május eleji időszakot tekinti, de a kapcsolódó jeles napok tájanként eltértek egymástól. A Szent György-naphoz hazánkban alakoskodó szokások nem fűződtek, de a Luca napjához hasonló jelentőségű boszorkányos napnak tartották. A magyar néphiedelemben a garabonciás diák mellett a boszorkányok is képesek esőt támasztani. Ahogy a szegedi boszorkányperekben tett vallomás is megerősíti, a néphitben erősen tartotta magát az az elképzelés, miszerint a boszorkányok Szent György napjára virradóan a rétek harmatját lepedővel felitatják, majd az összegyűjtött vizet egy bőrzacskóba töltik, hogy annak használatával bármikor esőt támasszanak. A peranyag szerint a vádlottak közül volt, aki még az esőt is eladta a törököknek. A nagy szegedi boszorkányperben pedig 1728. július 23-án, tizenkét embert máglyahalálra ítéltek.

A harmatszedést ugyan boszorkánytevékenységnek tartották, de a súlyos ítélet ellenére még hosszú ideig szélesebb körben elterjedt gyakorlat maradt. Tették többnyire mindezt a nagyobb tejhaszon biztosításáért, de egyes területeken egyéb házi hasznok, mint például a jobb kenyér biztosításának érdekében is. A hiedelemmondák szerint ilyenkor a harmatszedő a boszorkányokat utánozva mondókákat mondott, de szándékosan torzította a szöveget, hogy a varázslat éppen fordítva, azaz ne tejelvétellel, hanem bőséggel záruljon, legalábbis, ami a saját háza táját illette. Egy ide köthető példa Borsodszemeréről (ma Mezőszemere), a múlt század közepéről származik: 

„Szent György éjszakáján kint járnak a gyepen a boszorkányok és harmatot szednek. Azt mondják, viszek is, hagyok is. De Bárán Borcsa mondta, hogy ne úgy mondjad: Viszek is, hagyok is, hanem: Hagyok is, viszek is.” (Borsodszemere, 1952)

Országszerte mágikus tárgyként használták a gyíkokat Szent György napján
Fotó: Papp Tibor

A gyíkot sárkánynak nevezni merőben nagyzoló, de némi túlzással állítható, hogy van köztük némi hasonlóság. Mindez a paraszti kultúrában éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy az apró termetű hüllők mágikus tárggyá avanzsáljanak. Éppen ezért Szent György napján a gyíkok a legkevésbé sem voltak biztonságban. A szerencsésebb egyedek átvészelték annyival, hogy bal kézzel és hüvelykujjal megérintették, megsimogatták őket, torkukat cirógatták, hogy a segítségükkel elűzzék a torokgyíkot, valamint a golyvát és a gégebajt. Néhány hüllő rosszabbul járt, ezekkel ugyanis az emberek a nyakukat dörzsölték az előzőhöz hasonló betegségűző célzattal. Ez persze ‒ a gyíkok szemszögéből ‒ még mindig a jobbik eset volt, hiszen néhány példány a jászolban vagy éppen vályúban felszegelve végezte, a bajt elűzendő, az állatokat megóvandó; míg szerencsehozó kiegészítőként néhány gyíkfej és -farok az erszényekben landolt.

Április végén hasonlóan nehéz napok jártak a kígyókra is. Nyíriben úgy vélték, hogy szerencsét hoz a csúszómászó simogatása, de nem így a terhes nőknek, akiknek egy óvatlan érintés után azzal kellett számolni, hogy kígyószemű lesz a születendő gyerekük. A kígyók felhasználása mondhatni igen sokoldalú volt: a puskába fojtott kígyófej biztos lövést adott, de például a tyúkvályúba téve is hasznosnak vélték, így a kánya nem vitte el a csibéket. Igába dugott nyelve védte a tehenet a rontás ellen, ahogy Szalontán a szárított és porrá őrölt kígyó feletetése is a jószágot óvta, zsírja pedig az embereket oltalmazta. De bizony a női szívet is megbűvölte, ha egy fiú olyan pálcával ért egy lányhoz, amellyel Szent György-nap előtt kígyót vert agyon, „a lány nem maradhatott el tőle”.

A gyíkok, kígyók és a medvesaljai falvak ‒ szárítva szemölcsgyógyító, brekegve időjárásjósló ‒ békái mellett, Abáról a vakondokkal kapcsolatban is ismerünk Szent György-napi hiedelmet.

„Ha vakondokot fog az embör szen `Györ` napja előtt, a vérive kenynye mög a kezit, akko hasznos lösz, ha a lovak körül jár.” (Aba, 1983)

Gazdag hiedelemkör kötődött a gyíkokhoz
Fotó: Papp Tibor

A boszorkányokkal szemben országszerte úgy védekeztek, hogy Szent György-nap előtti este az ajtókba, kapura, illetve az ólhoz, istállóhoz vezető utakra tüskét, tüskés ágat szegeztek vagy tettek, tájanként eltérően nyírfát vagy vadrózsát (istenátkoztafa, kutyarózsa). Göcsejben utóbbival hajtották legelőre az állatokat, az ajtóra pedig szedernyetüskét, gyökeres szederbokrot rögzítettek.

Országszerte elterjedt hiedelem volt, hogy az elrejtett kincsek felett Szent Iván napjához hasonlóan, Szent György napjára virradóan is kék láng gyúl, úgy hitték, ezt követve és ekkor érdemes a ‒ többnyire aranyból álló ‒ drágaság keresésére indulni.

„Még apámtól hallottam, hogy egyszer Gyürén, ahol akkor laktak, a fellobbanó kincset Szent György éjszakáján apám látta. Mondták apámnak, hogy miért nem dobott oda egy rongyot, hogy reggel megtalálták volna a kincs helyé, és ki tudták volna ásni a kincset. Elmentek apámék egy tudóshoz, és az azt mondta nekik, hogy a kincset három kis fekete kutya őrzi. A kincsen egy malomkő van, amelyik egy cérnaszálon függ. Nem is lelték meg a kincset, de különben se merték volna kiásni.” (Tarpa, 1953)

Ugyan nem a gonosz űzésére, de a rossz távoltartására szolgált a Szent György-napi kilövés, amikor a falu fiúi, férfijai kikiabálták, „kilőtték” a lányok és asszonyok hibáit. Néven nem nevezve a másikat, összegyűltek, és kikiáltották magukból a nők rossz tulajdonságait. Vámosladányban a férfiak némileg kompenzáltak azzal, hogy itt párosítókat is énekeltek Szent György napján.

A tavasz első napja, az állatok legelőre hajtásának kezdete, április 24-e fontos pillanata volt az évnek a természettel szoros kapcsolatban élő emberek számára. Gazdag szokásanyag, számos hiedelem társul ehhez a naphoz Kárpát-medence-szerte, amelyek az állatok egészségéhez, oltalmához, szaporaságához vagy éppen tejhozamához kötődtek. A pásztorszokások mellett a termékenységvarázsló és gonoszelhárító tettek is nagy jelentőséggel bírtak. Egyes vidékeken fokhagymával dörzsölték be az istálló ajtaját, a megmaradt gerezdekkel pedig keresztet rajzoltak rá, hogy a boszorkányok meg ne rontsák a teheneket. Az élet minden területét behálózó magyar paraszti hiedelemvilágban Szent György ünnepe is szépen példázza a keresztény és a kereszténységen kívüli ünnepi rítusok hosszú együttélését.

Kiss Kamilla
muzeológus