Eleink úgy tartották, hogy a búza Szent György napján szökik szárba, májusban kihányja a fejét, Szent Vid napján abbahagyja a növekedést és Péter-Pál napján megszakad a töve.  Ezen a napon a gazdák megnézték a búzát, rozsot, és csak egy-egy kaszasuhintással „kezdték el” az aratást. A nagy munkálatok másnaptól következtek.
 

Szerző: Németh Anna, múzeumpedagógus

A mindennapi táplálkozásban a kenyér volt a legfontosabb élelmiszer, ehhez a családok termelték meg a szükséges búzát. Nem véletlen, hogy az Alföldön a búzát „élet”-nek nevezik.

Az aratás az év legnehezebb, legmegerőltetőbb mezőgazdasági munkája volt, melyen mindenki részt vett.  A férfiaknak és a nőknek egyaránt megvolt a maguk feladata. Ha a búza beért, hamar le kellett aratni. Ilyenkor az emberek hajnaltól már a földeken dolgoztak, csak napi néhány órát aludtak. Országszerte tartottak arató misét is, hogy áldás legyen a munkálkodáson és a terményen. Az aratók együtt imádkoztak, az eszközeiket a templomhoz vitték, ahol a pap mindet megszentelte. Egyes helyeken a katolikus pap az aratás előtt a határban áldotta meg az aratók munkáját.

Az aratás két legfontosabb eszköze a sarló és a kasza volt. 
A legősibb mód, a sarlóval való aratás kifejezetten asszonyi munkának számított, míg kaszával csak a férfiak dolgoztak. A sarlós aratás a 16. századig volt jellemző, majd felváltotta a kaszálás, ami sokkal gyorsabb volt és nagyobb teljesítményt hozott.

A férfiak kaszáltak, a marokszedést az asszonyok végezték, majd a kévék bekötése és összehordása szintén a férfiak feladata volt. A nőtlen legények és a nős férfiak kalákába rendeződtek, a rokonok, barátok és komák egymást segítették az aratómunka során.

A családi gazdaságokban a kaszával mindig a gazda dolgozott, és a felesége szedte a markot. A nagymama elkészítette az ebédet, és pontosan délben a gyerekek vitték ki a határba. Vagy a nagyobb gyerekek közül az egyik átvette a marokszedés feladatát, hogy a feleség meg tudja főzni az ebédet. A téli disznóvágásokból elrakott húsmennyiséget (füstölt hús, kolbász, szalonna) jórészt ilyenkor használták fel. A kaszás leves ebben az időszakban a leggyakrabban elkészített étel volt, tele zöldséggel és hússal, de vágtak tyúkot, csirkét is, hogy az aratásra minél táplálóbb ételek kerüljenek terítékre.

Nagyobb gazdaságoknál ún. részes aratók dolgoztak, akik meghatározott részesedésért vállaltak munkát a földeken. A kalákában végzett aratás befejezésekor aratóbált rendeztek, hogy megünnepeljék a jó termést. Az örömünnepen aratókoszorút készítettek a legszebb és legérettebb búzakalászokból, mezei virágokból, amit végighordoztak a falun a gazda házáig. Ott a koszorút az aratók felajánlották a gazdának. A gazda megköszönte az aratók munkáját, és vendégül látta őket. Az ünnepi vacsorát éjfélig tartó táncmulatság követte.

„Elvégeztük az aratást.
Készülj, gazda, jó áldomást!
Gazdasszonyunk jó vacsorát!
Adjon isten jó éjszakát!” (népdal)

A halászok is ezen a napon ünneplik védőszentjüket, Szent Pétert. 

Péter elhívása előtt halászként élt, majd megtérése után az „emberek halásza” lett.

Magyarországon a halászok, „vízenjárók” patrónusa volt. Céhzászlókon és pecséteken gyakran ábrázolták őt. Keszthelyen a halászcéh zászlaján Szent Pétert balatoni bodonhajóval és gyékényes eresztőhálóval jelenítették meg.

A dunaszekcsői halászok a nap előestéjén felvirágozott, rúdra kötött hatalmas ponttyal vonultak végig a falun, és vásárlóikat, barátaikat köszöntötték, akik kaláccsal és borral kínálták őket, jó haljárást, jó jeget kívánva nekik.  Ezt követően részt vettek a nagymisén, majd a délebédet már a vízparton költötték el: hagyományosan halpaprikás és túrós csusza készült. Itt vendégül látták azokat, akiket előző este meglátogattak.