Hazánk mezőgazdasági főterménye hagyományosan a búza. A búzatermés minőségének emelése érdekében ismerni kell a benne előforduló gyomnövényeket is. Ez azért szükséges, hogy ellenük a termesztés során védekezni lehessen, illetve a kicsépelt búzából a gyommagok eltávolíthatók legyenek. 1936-ban Gerhardt Guido és dr. Zsák Zoltán, a budapesti Vetőmagvizsgáló Intézet munkatársai összeállítottak és megjelentettek egy olyan maggyűjteményt, mely a gazdálkodókat segítette a búza gyommagvainak könnyű és biztonságos felismerésében.

Szerző: Nagy József, muzeológus

Gazdasági szempontból minden gyomnövény káros, hiszen a talaj tápanyagait elvonja a termesztett növények elől. Még inkább károsak azok, melyek mérgező vagy más tulajdonságuk miatt veszélyt jelentenek az emberre vagy az állatokra. A szántóföldi gyomnövények egy részének a magja nem is kerül a learatott búza közé, mert a növény azokat előbb elhullajtja, vagy pedig oly apró a méretük, hogy már a cséplésnél kihullanak, vagy gazdasági rostákkal kitisztíthatók. Vannak azonban olyan gyommagvak, melyek méretük vagy alakjuk miatt nem távolíthatók el ilyen könnyen. Kiszelektálásukhoz gyakran bonyolult berendezések szükségesek. Az 1930-as évek modern, nagy magyar malmainak technikai felszerelése a koptatás (őrlés) alá kerülő gabonaszemeket már teljes biztonsággal, 100%-os tisztaságúra hozta. Az egyszerűbb berendezésű kis vidéki malmoknál azonban a gabonával együtt őrlésre kerülhettek olyan gyommagvak, melyek rontották a liszt tulajdonságait. Így például a hihetetlen keménységű, szívós csormolya magvak egészben, vagy nagyobb darabokban a lisztbe kerülve a kenyeret kékesre festették. Sőt, az ugyancsak kőkemény magvú kígyószisz és a kőmag, ismertebb nevén mezei gyöngyköles magjai a hengerszékeket is összekarcolták, míg az olajos gyommagvak összekenhették azokat. Az ún. kígyóhagymácskák, a keresztesvirágúak magjai vagy a poloskagyom növény bármely része a lisztnek kellemetlen szagot vagy ízt adtak.

kép: A gyommaggyűjteményt tartalmazó kazetta fedőlapja (fotó: Papp Tibor)

A kulccsal zárható kazetta két tálcán – melyek közül a felső kivehető – összesen 120 üvegfiolát tartalmaz. A fedél belső oldalán olvasható a gyűjteményt alkotó 117 gyomnövényfaj, továbbá a búza két veszélyes kórokozó üszöggombájának és egy súlyos kártevőjének, a szerecsenpoloskának a tudományos neve.

kép: A nyitott kazetta a két tálcával (fotó: Papp Tibor)

Az üvegfiolák 6 cm hosszúak, 2 cm átmérőjűek, alumínium dugóval záródnak. A fiolák papírcéduláin a gyomfaj tudományos és magyar neve is olvasható, továbbá a „M. kir. Vetőmag v. Állomás” felirat és a Magyar Királyság címere is látható. A fiolák gyommag- és termésmintákat tartalmaznak.

kép: Négy nyár eleji búzagyom termés- és magmintái (fotó: Papp Tibor)

A gyommaggyűjtemény összeállítói

Gerhardt Guido (1876–1939) Hont vármegyében, Kiskéren született, egy régi felvidéki család sarjaként. A kassai magyar királyi tanintézetben szerezte meg gazda oklevelét. 1902 decemberében került a budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás kötelékébe. Végigjárva a kísérletügyi ranglétra fokozatait, 1933-ban érte el a kísérletügyi igazgatói rangot, s ebben a minőségében vonult nyugdíjba 1938 júniusában. Évtizedeken át hatalmas munkabírással vett részt az intézetben zajló vizsgálatokban. Eredményeit a Köztelek hasábjain publikálta. Nélkülözhetetlen szerepe volt a Vetőmagvizsgáló Állomás magtisztító gépeinek megbírálásában, hibáik kiküszöbölésében, teljesítőképességük fokozásában is. Később a vetőmagok állami ólomzárolásával kapcsolatos feladatokat végezte. Eközben szenvedélyesen gyarapította hatalmas maggyűjteményét, amely alapjává vált a gyakorlati célokat szolgáló maggyűjtemények kiadásának. A budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás gondozásában megjelent gyűjtemények tartalmi gazdagságukkal és külső megjelenésükkel bel- és külföldön egyaránt osztatlan elismerést arattak.

Dr. Zsák Zoltán (1880–1966) 1880. február 3-án született, Nyíregyházán. Szülei Zsák Endre evangélikus kántortanító és Nádassy Emília voltak. Mind az elemi, mind pedig a középiskolát a Szepességben végezte, majd szülővárosában érettségizett 1898-ban. Még ez év őszén a Kolozsvári Tudományegyetem Mathematika–Természettudományi Karára iratkozott be. Már másodéves hallgató korában bekapcsolódott a Növénytani Tanszék munkájába. A tanszék igazgatója Richter Aladár professzor a tehetséges és a botanika iránti vonzalmának már hallgató korában tanújelét adó Zsák Zoltánt 1902. január 30-án alkalmazta is intézetében. 1903-ban a botanikus kert vezetését Borbás Vincére bízták, így Zsák Zoltán is Borbás mellé került, annak 1905-ben bekövetkezett haláláig.

1904-ben botanikai megfigyelései eredményeinek közzétételével felhívta magára a budapesti Vetőmagvizsgáló Állomás alapítójának és első igazgatójának, Degen Árpádnak a figyelmét a fiatal, éles szemű kutatóra, akit intézetéhez hívott, és aki 1908. november 8-án az Állomás szolgálatába lépett. Ekkor köteleződött el egész életére a vetőmagok vizsgálata iránt, s ez lett élete végéig a hivatása. Munkája során rendkívül széleskörű és biztos növény- és magismeretre tett szert. 1920-ban nyújtotta be kritikus (nehezen azonosítható) peremizs hibridek határozásáról írt doktori értekezését, s még ebben az évben bölcsészettudományi doktorrá avatták. Több mint három évtizedet töltött a budapesti Vetőmagvizsgáló Intézetben, 1945 szeptemberében bekövetkezett nyugdíjazásáig. Közreműködője volt a Vetőmagvizsgáló Intézet által kiadott két, a gyakorlat céljait szolgáló növénygyűjtemény összeállításának is: „Magyarország füveinek gyűjteménye", és „Magyarország sásféléinek, szittyóféléinek, gyékényféléinek, békabuzogányféléinek gyűjteménye". A Csepel-szigeten felfedezője volt az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) fekete galagonyával (Crataegus nigra) alkotott hibridjének, amit egykori felettese tiszteletére Сrataegus degenii-nek nevezett el.

1936-ban Gerhardt Guidóval közösen összeállítják „A magyar búza gyommagvai" című gyűjteményt; hét évvel később pedig „A magyar lóhere és lucerna fontosabb gyommagvai" című, két dobozban 240 féle magot tartalmazó gyűjteményt. 1953-tól Barthodeiszky Andrással közösen jelentették meg a 60–60 fajt tartalmazó „Gyommaggyűjtemény" négy dobozát. 1945-től tovább dolgozott az Országos Vetőmagfelügyelőségnél, ahol egészen haláláig szakértőként alkalmazták. Hatalmas tudására jellemző, hogy 18 új taxont írt le a tudomány számára. Sok növényt ő talált meg először az országban, a hazai fajok közül pedig egy gomba, egy zuzmó és hat virágos növény viseli a nevét. A Tudományos Minősítő Bizottság 1962. szeptember 27-én „a mezőgazdasági tudományok kandidátusává" nyilvánította. Szaktársai, barátai, akik részesültek nagy tudásából, mindig a legnagyobb tisztelettel, megbecsüléssel vették körül. Csodálták éles szemét, megfigyeléseinek pontosságát, amellyel a legapróbb, legnehezebben észrevehető különbségeket is észlelte. Emellett pedig mindig derűs, családját rajongással szerető ember volt.

kép: Dr. Zsák Zoltán (kép forrása Botanikai Közlemények 1970. 57)

Gyomfajok a gyűjteményben

A fajokról rövid ismertető szöveg is készült, amely az előfordulásukra, gyakoriságukra, magvaik elválaszthatóságára-kitisztíthatóságára, károsságukra vonatkozó adatokat tartalmaz. Ennek alapján a szerzők az 20. század első harmadának időszakára vonatkoztatva kiemelt fontosságú búza gyomnak tekintik a tarackbúzát (Agropyron repens), a vetési konkolyt (Agrostemma githago), az ördögbocskor fajokat (Caucalis spp.), a mezei acatot (Cirsium arvense), az apró szulákot (Convolvulus arvensis), a ragadós termésű galajféléket (Galium spp.), a lednekféléket (Lathyrus spp.), a szédítő vadócot (Lolium temulentum), az ebszékfüvet (Matricaria inodora), a csormolyákat (Melampyrum spp.), a pipacsot (Papaver rhoeas), a magas borsót (Pisum arvense), a vetési boglárkát (Ranunculus arvensis), a repcsényretket (Raphanus raphanistrum), az évelő rekenyőt (Rapistrum perenne), a hamvas szedert (Rubus caesius), a vadrepcéket (Sinapis alba és S. arvensis), és számos bükköny fajt (Vicia spp.). Más fajokat kevésbé veszélyesnek ítélnek, mivel azok inkább aratás után, a tarlókon szaporodnak fel, vagy búzában ritkábbak, illetve magjaik, terméseik a gabonától könnyen elválaszthatók.

Gyomfajok egykor és ma

A gyűjtemény kiadását megelőző időszak hagyományos, gyomirtószer használattól mentes gabonatermesztésének jellemzője volt a gyomflóra nagy fajdiverzitása. E gyomflórában tömegesen fordultak elő az olyan ősi gyomok, melyek a gabonatermesztés Kárpát-medencei megjelenésével érkeztek hozzánk a Mediterráneum és Elő-Ázsia gabonatermesztő térségeiből. E gabonagyomok közé számos, kimondottan szép, színes virágú, gabonatábláinkat díszítő vadvirág is tartozott. Ilyen a vetési konkoly, a pipacs, a búzavirág, a vetési tinóöröm, a tarlóvirág, a mezei és a keleti szarkaláb, a lángszínű és a nyári hérics, a vetési boglárka, a magas borsó vagy a levéltelen lednek.

Közülük számos faj napjainkra – az évtizedeken át folytatott nagyüzemi gazdálkodás intenzív gyomirtószer használata és az egyre tökéletesebbé váló vetőmagtisztítás miatt – megritkult. Egyesek annyira visszaszorultak, hogy országosan védetté nyilvánították őket. Ilyen az egykor tömeges, mérgező vetési konkoly és a magas borsó is.

kép: Vetési konkoly (A kép forrása: Wikipedia)

kép: Magas borsó (A kép forrása: https://botany.cz/cs/pisum-sativum-elatius/)

A hazai kutatók az elmúlt 70–80 évben nagy hangsúlyt fektettek a szántóterületeinken előforduló gyomflóra faji összetételének és a gyomnövények terjedésének megfigyelésére. A szántóföldi gyomnövényzet intenzív vizsgálata a második világháború után indult meg. Az országos gyomfelvételezés alapelveit Dr. Ujvárosi Miklós határozta meg. A rendszeresen művelt területeken a szántóföldi gyomvegetáció két fő típusát különítette el: a kalászos és a kapás gyomnövényzetet. A kalászos gyomnövényzet a búzában, míg a kapás gyomnövényzet a kukoricában fejlődik ki leggazdagabban. Az Első Országos Szántóföldi Gyomfelvételezést Ujvárosi vezetésével végezték el 1947–53 között. Széles körű felvételezéseket végzett a szántóföldi kultúrákban a kisparaszti gazdaságok gyomviszonyait mérve fel.

Az ötvenes években a gyomirtó szerek térnyerésével a gyomnövények elleni védekezést megoldottnak tekintették, a gyomnövényzet kutatását nem tartották fontosnak. A hatvanas években az ellenálló gyomnövények kiszelektálódásával és felszaporodásával ismét fokozódott a gyomnövényzet ismeretének jelentősége. A termelőszövetkezetek létrehozásával a nagyüzemi viszonyok, a megnövekedett műtrágyafelhasználás, a vetésszerkezetben bekövetkezett változások a gyomnövényzet összetételére és mennyiségére is hatottak. 1969–71 között ismét szükségessé vált a szántóföldi gyomflóra országos vizsgálata. A Harmadik Országos Szántóföldi Gyomfelvételezésre 1987–1988-ban került sor. A termesztéstechnológia és a vegyszeres gyomirtás meghatározóvá vált szántóföldjeink gyomflórájának változásában. A gyomirtó szerekre érzékeny fajok visszaszorultak, az ellenállók felszaporodtak. A rendszerváltást követően a tulajdon- és a termelési viszonyokban is változások következtek be. Az 1990-es évek elején a privatizációval, kárpótlással megnőtt a kisebb területeken gazdálkodók száma. Sok terület parlagon maradt, ami ideális volt a parlagfűnek, hogy hatalmas magkészlettel töltse fel a talajokat. 1996–1997 óta jelentős átalakulások történtek a hazai mezőgazdaságban. A vegyszeres gyomirtás területcsökkenése szintén fontos szerepet játszott egyes gyomfajok felszaporodásában. Az 1996–97-es Negyedik Országos Szántóföldi Gyomfelvételezés eredményei szerint a parlagfű vált a legfontosabb gyomnövényünkké. A gyomfelvételezések céljai közé tartozik az allergén gyomnövények terjedésének vizsgálata, valamint a búzában és a kukoricában rohamosan terjedő, köztük a mérgező fajok felmérése is.

A kalászosok gyomfaj-összetétele jelentősen megváltozott az elmúlt évtizedekben. Magyarországon ma a nagyüzemi búzatáblák 75-80%-án végeznek vegyszeres gyomirtást. A földterületek privatizációjával az 1990 előtti évekhez viszonyítva jóval nagyobb számban jelentek meg a pár hektáros búzatáblák, amelyeken összességében sem éri el a vegyszeres gyomirtás az 50 %-ot.

A fajlistákat tanulmányozva szembetűnő változást jelent néhány olyan gyomfaj gyakorivá válása az elmúlt 70–80 év során, amelyek az 1936-ban kiadott búza gyommaggyűjteményben még egyáltalán nem szerepeltek. Ilyen a parlagfű, amely Észak-Amerikából 1800 körül jutott el Európába. Hazánkba először 1908-ban Orsovánál hurcolták be, majd az 1920–1945 közötti időszakban Somogy és Baranya megyében terjedt el. Az 1970-es évektől az ország szinte minden tájegységében megjelent. A hazai búzatáblákban és tarlóikon napjainkra meghatározó jelentőségű, első számú gyomnövényünkké vált. Az évelő kétszikű gyomok közül a kalászosokban a legtöbb gondot manapság is a mezei acat okozza. Erős fertőzés esetén a kalászosok betakarítását is ellehetetleníti. Ma már az őszi búza tarlók gyomnövényzetében az Európába behurcolt szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), a fenyércirok (Sorghum halepense) és a csattanó maszlag (Datura stramonium) is a legnagyobb borítást elérő 15 gyomfaj közé tartozik, noha Gerhardt és Zsák 1936-ban még nem sorolták őket a búza gyomnövényei közé.

Az őszi búza legjelentősebb nyár eleji gyomfajai a legutóbbi, 2007–2008. évi országos gyomfelmérési adatok szerinti fontossági sorrendben:

Ebszékfű (Tripleurospermum inodorum)
Parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)
Nagy széltippan (Apera spica-venti)
Mezei aszat (Cirsium arvense)
Ragadós galaj (Galium aparine)
Apró szulák (Convolvulus arvensis)
Mezei szarkaláb (Consolida regalis)
Pipacs (Papaver rhoeas)
Tarackbúza (Elymus repens)
Szulákkeserűfű (Fallopia convolvulus)
Tyúkhúr (Stellaria media)
Fehér libatop (Chenopodium album)
Mezei árvácska (Viola arvensis)

kép: Ebszékfű (A kép forrása: http://gyomnovenyek.hu/index.php?r=475)

Őszi búza tarlók legjelentősebb gyomfajai a legutóbbi, 2007–2008. évi országos gyomfelmérési adatok szerinti fontossági sorrendben:

Parlagfű (Ambrosia artemisiifolia)
Fehér libatop (Chenopodium album)
Mezei aszat (Cirsium arvense)
Fakó muhar (Setaria pumila)
Kakaslábfű (Echinochloa crus-galli)
Apró szulák (Convolvulus arvensis)
Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus)
Ebszékfű (Tripleurospermum inodorum)
Fenyércirok (Sorghum halepense)
Tarackbúza (Elymus repens)
Szulákkeserűfű (Fallopia convolvulus)
Porcsin keserűfű (Polygonum aviculare)
Csattanó maszlag (Datura stramonium)

kép: Parlagfű (A kép forrása: http://parlagfu.hu/a-parlagfu/)

„A magyar búza gyommagvai” gyűjteményt legutóbb a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Mi alakítjuk című agrár-környezet- és természetvédelmi kiállításában, a 2019–2022 közötti időszakban tekinthették meg látogatóink.

Felhasznált irodalmi források:

Gerhardt Guido – dr. Zsák Zoltán (1936): A magyar buza gyommagvai. – Budapest, 1–7.

Kárpáti Zoltán (1970): Zsák Zoltán emlékezete (1880–1966) – Botanikai Közlemények 57(1): 1–7.

Lengyel Géza (1938): Gerhardt Guido (1876–1939) – Különlenyomat a Kísérletügyi Közlemények XVI. (1938.) kötete 1–6. füzetéből.

Novák Róbert, Dancza István, Szentey László & Karamán József (2009): Magyarország szántóföldjeinek gyomnövényzete. Ötödik országos szántóföldi gyomfelvételezés (2007–2008). Második átdolgozott kiadás. – FVM, Budapest 2009.

Priszter Szaniszló (1997): A magyar adventív flóra kutatása. – Botanikai Közlemények 84(1–2): 25–32.

http://www.termeszetvedelem.hu/?pg=vf&mode=search&magyarnev=&latinnev=&tag_kat_magy=&tag_kat_lat=&szuk_kat_magy=&szuk_kat_lat=&ertek=&ev=&fokvedev=&melleklet=&iranyelv=0&egyezmeny=0&orderby=magyarnev&direction=asc&headers=50