Az év ezen időszakában már országszerte szüretelnek, találkozik a család, eljönnek a barátok, és egy jó hangulatú szürettel alapozzák meg az ezévi bor kiváló minőségét. A következőkben a 19. és a 20. század eleji szüreteket idézzük föl, pontosan hogy is telt egy ilyen nap, mely területen mikor kezdődött a szüret, milyen eszközöket használtak a szüretelés során?

Magyarország éghajlatán a szőlő általában októberben érik, az Alföldön kicsit korábban, a hűvösebb vidékeken később. Ennek nyomán alakulnak a szüret kezdetének időpontjai is.

Az Alföldön és a Dél-Dunántúlon általában szeptember 28-án, Szent Mihály napján kezdték a szüretet, míg Zalában, Göcsejben október 15-től szüreteltek. Október 15-e Teréz napja, ezért Egerben az e napon kezdett szüretet Teréz-szedésnek is hívják. Szintén ezen a napon mentek szüretelni az erdélyi, baranyai és Somló hegyi gazdák és segítőik. A Balaton és Kőszeg vidékén Orsolya napján (október 21.) kezdődött a szüret. A legkésőbbi szüretkezdés Tokaj-Hegyalján és Sopron környékén volt jellemző, ahol október 28-án, Simon-Júda napján mentek szüretelni.

kép: Szüret, a résztvevők csoportjával, Veresházi tanya. 1943.
(Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteménye) 

Szerző: Németh Anna, múzeumpedagógus

A szüretet munkák sora előzte meg: a gazdák kiforrázták a hordókat, szorosra húzták az abroncsokat, lemosták a prést, a puttonyokat, a dézsákat kivitték a pincékhez. (Ha szükséges volt, akkor beáztatták az üresen álló, összeszáradt hordókat, hogy dongáik megdagadjanak és szorosan zárjanak, nehogy a must elfolyjon. Ehhez a hordót feltöltötték vízzel, vagy egy vizes kenderzsákkal takarták le, hogy megszívja magát.)

kép: A bor üledékét betonvályún keresztül vezetik tartályba.1930. Tokaj, Zemplén vármegye
(Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteménye)

A szüret napját dobszóval tették közhírré. A lovaskocsik előtt megnyíltak a szőlőhegyek útjai. A bortermelő városokban ekkor nem volt törvénykezés és a gyerekeknek sem kellett iskolába menniük.

A kisparcellás paraszti borvidékeken a szüret társas munkának számított, ahol a család, a rokonok, barátok, komák, jöttek össze szüretelni. Ez az alkalom egyszerre jelentett munkát és szórakozást, melyet összesegítésnek, segítségnek is neveztek, hiszen az elhívott vendégeknek is volt szőlőjük, ezért előre megállapodtak a szüretelések sorrendjéről. Szokás volt az előszüret, amikor a gazda a szüretelés előtt kiment a szőlőjébe, és a korán érő fajtákból egy kis szüreti bort készített a tényleges szüretelés napjára.

A segítők reggelit kaptak, napközben csipegethettek a szőlőből, a nap végén pedig jussuk volt annyi szőlő, amennyi a magukkal hozott edénybe belefért, esetleg mustot is kaptak.

A szedők jellemzően lányok, asszonyok voltak, akik görbe késsel, ollóval metszették le az érett fürtöket és vesszőkosárba, szedőkosárba, kaskába gyűjtötték azokat. (A gyűjtőedények formája, anyaga és elnevezése tájanként változott. Az ország különböző részein vederbe, fertályba, rocskába tették a levágott szőlőt.) A férfiak puttonyban, csöbörben hordták a taposókádba (helyenként szedő kád, lajt) a gyümölcsöt. Az ország északi és keleti részén a puttony, míg a dunántúli, alföldi és erdélyi területeken a csöbör használata volt az elterjedt. A csöbör megtelte után a szüretelő kádba öntötték a szőlőt. A csöbörhöz csomiszlót is használtak. Ez egy bunkós végű faeszköz volt, amivel kicsit összetörték, lecsomiszlózták, vagy lemuszkolták az összegyűjtött szőlőt.

A kádakban tovább taposták a zúzott fürtöket, ezt a munkafolyamatot később felváltotta a daráló. Az összezúzott szőlőt ezután préselték, igyekeztek kinyerni belőle a legtöbb mennyiségű mustot.  A 19. századig minden borvidéken egy menetben szüretelték az adott területen fellelhető összes szőlőfajtát, úgy gondolták, annál jobb lesz a bor, minél többféle szőlőből készül.

A mustot hordókba öntötték, majd mikor kiforrta magát, az erjedés végén a bort tiszta hordókba fejtették át. Márton napján tartották az újborkóstolást a szőlősgazdák. A pincézés, vagy pinceszerezés során ellátogattak egymás pincéjébe és kóstolgatták, értékelték a borokat, megbeszélték a mindennapi életük eseményeit, örömeit, bánatait. Nótáztak és jól érezték magukat, majd megitták Szent János poharát (utolsó pohár bor) és hazatértek a férfiak.