Nehéz feladat előtt áll a történész, amikor az általa kezelt múzeumi gyűjtemény közel 4000 műtárgyából azt a reprezentatív tárgyat kell kiválasztania, amely a legjobban szemlélteti a gyűjteményéhez kapcsolódó feldolgozó munkáját. A döntés azért is kifejezetten nehéz, mert a Mezőgazdasági Múzeum Dokumentációs Gyűjteményének gyűjtőköre a múzeum működéséhez szorosan kapcsolódó, archív és döntően papíralapú dokumentumokra terjed ki. A választást a dokumentumok nagy száma sem könnyíti meg, de ezen műtárgyak mindegyike értékes információt hordoz. A történész mesterségét tekintve múltunk minél hitelesebb megismeréséhez nyújt segítséget. Így most az olvasót egy közel 1400 lépésből álló – kb.1km hosszú – sétára invitáljuk, amely a 125 éve alapított Mezőgazdasági Múzeum legnagyobb műtárgyát, a múzeumnak otthont adó épületegyüttest járja körül.

Szerző: Sánta Péter, muzeológus

kép: A Vajdahunyadvár építése, 1895. június 9., Vasárnapi Újság

„A történeti csoport ódon épületei a Széchenyi-szigeten még csak most érték el igazán hatásukat, mikor az egész területen mindenütt friss épületek világos falai, aranyos tornyok és kupolák csillognak. Ez a nagy épületcsoport, az ország építészeti műemlékeinek oly sikerült utánzataival, terméskőből épültnek látszó bástya-tornyaival, régies tetőzetével, barna komorságával: valóban a középkor komoly és tiszteletreméltó hangulatát kelti s rendkívül leköti a figyelmet templomával, lovagvárával, bástyakapujával, különböző tornyaival, a múlt századbeli barokk kastélyok idevarázslásával. Udvarában hol egy régi várban, hol egy kolostorban, hol egy nagy uri kastélyban képzeljük magunkat.”
Vasárnapi Újság (1896. március 29.)

A városligeti Széchenyi-szigeten álló ikonikus épület az ún. Történelmi Épületcsoport, a közbeszédben Vajdahunyadvára, a liget második legrégebbi állandó épülete az Olof Palme Ház után. Az épületegyüttes múltja egészen az 1896-os millenniumi ünnepségsorozatig nyúlik vissza, amikor Alpár Ignác neves magyar műépítészt kérték fel az épület megtervezésére, azzal a szándékkal, hogy a honi építészettörténet ezer évét egy, a látogatók által is körbejárható „plein air” építészettörténeti „kiállítás” formájában mutassák be. Az ünnepség idejére ideiglenesen felépített pavilonépület javarészt fa könnyűszerkezetből készült el, nélkülözve az alapozást. Ezért csupán 1898-ig szolgálhatta az épületbe költöző Mezőgazdasági Múzeumot. A millenniumi kiállítás után az épület hamar balesetveszélyessé vált, javarészt a frissen feltöltött mocsaras városligeti terület adottságai miatt, ezért végül lebontották azt. Mindazonáltal az épület nagy sikert aratott a székesfővárosiak és a sajtó körében is. Ezt jelzi a köztudatban szereplő Vajdahunyadvára elnevezés is, mely az épületcsoport legkarakteresebb részére, az erdélyi Vajdahunyad vár tornyára utal. E torony látképe fogadja az Andrássy út felől érkező látogatókat. Az újjáépítés, köszönhetően az épület korábbi sikerének, 1902-re valósult meg a korábbi tervező személyével, immár tartós anyagok felhasználásával.

 „ALPÁR IGNÁCZ a történelmi kiállítás épületcsoportjainak tervezője és építésze, a pálmakoszorú legszebb lombjaira érdemes. Az első percztől kezdve, a mikor a megbízást megkapta, a legkomolyabb energiával indult neki a nagy föladat teljesítésének. Utazott, tanulmányozott Olaszországban és Magyarország minden történelmileg nevezetes zugaiban és éles szemmel, kiváló ízléssel és igazi műérzékkel szemelte ki a legnevezetesebb motívumokat; ezeket részben alkalmazta, részben földolgozta s oly egészszé olvasztotta, mely a magyar építés történetének hű föltüntetése, de e mellett oly eredeti művészi alkotás, melyet bátran irigyelhetnek tőlünk az eddigi nevezetes külföldi kiállítások is. Alpár e művészi föladatnak szentelte három éven át minden tehetségét és alkotó képességét.”  Vasárnapi újság (43. évf. 18. sz. (1896. május 3.)

Az épületcsoport tervezésének és a kivitelezés menetének mélyebb megismerés során nem kényszerülünk rá arra, hogy kizárólag korabeli fotókra támaszkodjunk, ugyanis mindhárom épület (reneszánsz-barokk épületegyüttes, gótikus épületcsoport, románkori épület) tervrajzanyaga és háromkötetes építési naplója fennmaradt. A dokumentációegyüttes a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Múzeumi Dokumentációs Gyűjteményének egyik alapsorozatát képezi. Az építési naplók aprólékosan leírják a kivitelezéshez kötődő munkafolyamatok, az épületen dolgozó szakemberek munkájának összehangolását. A naplószerű feljegyzésekből nyomon követhető az épülethez szükséges alapanyagok beszállítása is, valamint az ehhez szorosan kötődő, megrendelők és beszállítók közötti vitás kérdések, továbbá a megrendelt termékek késedelmes szállításának okaira is választ kaphatunk. A dokumentumok egyik különlegessége, hogy Alpár századfordulós feljegyzéseiből egy több éven keresztül, naponta vezetett időjárási naplóba is bepillantást nyerhet az olvasó. Az Alpár Ignác vezette építkezés komoly koordinációt igényelt az épület részletgazdagsága és alapanyagigényének sokrétűsége miatt. A kivitelezés előrehaladtával, nemegyszer a kőművesekkel kőszobrászok és díszítőfestők is dolgoztak párhuzamosan. Az építkezés grandiózusságára utal, hogy a több évig elhúzódó munka csak vasárnapokon, illetve karácsony és február eleje között szünetelt. Utóbbit a téli időjárás komolyra fordulása indokolta.

Az építkezés tervezett ütemezésének első fázisában a reneszánsz-barokk épületet építették újjá (1902–1904). Az erre vonatkozó tervek már 1901 nyarán több változatban elkészültek. A reneszánsz épület homlokzatát Alpár új tervvariációiban készítette elő. Az ezredéves kiállítási épületből egyedül a keleti tájolású brassói Szent Katalin bástyatornyot tartotta volna meg, az épület korábbi elemeit újra tervezte. Tervajánlásaiban az épület tó felőli, déli homlokzata számára más jelleget alakított ki, amelyben jobban érvényesült volna a felvidéki lengyel hatást tükröző mellvéd, ún. sgraffito díszítés-technikával. A kiinduló tervekben a mai hagymakupolás Német-torony hatásában erősebben stilizálta volna a szepességi tornyok enyhe esésű tetőácsolatát. Az épület dél-keleti szárnyán pedig in situ jelenítette volna meg a francia reneszánszkori torony-építészetet. Utóbbi alacsony tetőgerincű, delfines-kétcsúcsú kupola formájában készült végül el, korai francia reneszánsz stílusban. A Francia-torony alatti homlokzat végül az eperjesi késő reneszánsz stílusú Klobusiczky-ház gazdag stukkó díszítését követte. A múzeum főbejáratához vezető lépcsősor fölé a gyulafehérvári Károly-kapuéhoz hasonlatos kupola került.

fotó: A német torony (bal oldali kép) és a Katalin bástyatorony (jobb oldali kép), Papp Tibor

Az építési napló tanúsága szerint a kivitelezés megkezdésekor az épület alapozását körültekintően készítették elő: minimum 1 méter mélyen, amit betonöntéssel töltöttek fel és szigeteléssel láttak el. A reneszánsz épületet a tó közelsége miatt, az épület stabilitását erősítendő, több helyen pinceszinttel is bővítették. Korszerű, különálló kazánház is épült, melynek füstelvezetését a reneszánsz épület belső homlokzatában rejtették el. Az épület millenniumi kori nyitott udvarait üvegtetővel fedték be, hogy a mezőgazdasághoz kötődő belső kiállítóterek kibővülhessenek. Ebben a munkafolyamatban – a Schlick gyárral szorosan együttműködve – szigetelt üvegtetőt és csipkés díszítésű, öntött fémoszlopokat alkalmaztak. A kiállítótér világító lámpatesteit a Ganz gyár szállította a helyszínre.

Alpár a reneszánsz-barokk épület eredeti mintái mellett az alapanyagok gondos kiválasztása során is az ezeréves Magyarország területét vette alapul. Az épület lábazatainál haraszti követ, a homlokzatokra sóskúti követ, az épület főbejáratának lépcsőjénél ruskicai fehérmárványt és kolozsmonostori követ, míg a főlépcső belső enteriőrében gyűdi márványt használt fel.

Az erdészeti, vadászati és halászati kiállításnak helyet adó gótikus épületcsoport építése párhuzamosan haladt a reneszánsz épületcsoport kivitelezésével (1902–1904). Azért, hogy a reneszánsz és a gótikus épületet összekössék, egy új épületet is létesítettek. Ezért a gótikus épület saját, külön bejáratot biztosító hídját már nem építették meg. A két épület belső udvarát kialakító, külső bástyafalat jelképező kerítéselem építését is ekkor kezdték meg. Alpár Ignác a gótikus épület karakterisztikájában is a finom arányokra helyezte a hangsúlyt. Az épület egyes elemei közti színharmóniát a felhasznált alapanyagokkal tudta fokozni. Az erdélyi Vajdahunyad vár Nyebojsza-tornyának és a segesvári óratoronynak a hasonmásához az építész azért választott pilisszántói követ, mert a kő nagyobb színgazdagsága miatt az épületrészek is jobban elkülönülhettek egymástól.

Fotó: az Apostolok tornya a segesvári óratorony mása, Papp Tibor

Végül 1906-ban kezdődhetett meg a románkori épület kivitelezése (1906–1908), mely az 1896. évi épület eredeti, teljes rekonstrukciójaként épült újjá. A Jáki-kápolna épületének az építész könyvtári funkciót szánt, míg az eredetileg királyi szobáknak szánt helyiségekben auditóriumot és miniszteri fogadószobákat tervezett. Az épület kerengőjét csobánkai kőből építették. Az építési napló különlegessége abban is áll, hogy Alpár kommentárjai készítés-technikai specialitásokra is rávilágítanak a Jáki-kápolna és a teljes román épület homlokzatára vonatkozóan. Eszerint a meleg színhatást a helyszínen vasgálicoldattal lemosott sóskúti kövekkel érhették el: „A sóskúti kőnek szürkés és aránylag hideg színe azonban nem tüntette föl a román kápolnát kedvezően és különösen a jáki kapuzatot; ezért kísérleteztem, hogyan lehetne a kőnek melegebb színt adni. Kísérleteimben a pilisszántói kőnek rozsdaszínű foltjai vezettek, melyeket a kőnek a természetben vasoxidok adnak. E célra Haaber Károly munkatársammal vasgálicot vízben nagyon hígan feloldottunk, és a köveket azzal lemostuk; a kövek azonnal megsárgultak, többszöri áztatás után sötétbarna színt vettek föl, mely színt már többé nem lehetett kilúgozni, sem a napsugarak nem szívták ki. Ez eljárást követve vasgálicoldattal lemostuk a román épületcsoport sóskúti köveit; ennek meleg színe ma négy év után is változatlanul megmaradt anélkül, hogy a kőnek struktúráját legkisebb mértékben is befolyásolná, és úgy látom, hogy az így preparált kő sokkal szebb patinát vesz föl, mint amilyent a sóskúti eddig elérhetett.”

Fotó: A kerengő és a Jáki kápolna épülete

A Vajdahunyadvár ikonikus oroszlános várhídja, mely a középkori csapóhidak mintájára készült, csak a három főépület felépítése után vehette kezdetét. A Széchenyi-sziget látogatói ezen keresztül érkezhettek meg, a Kínzótorony és a Tompa-torony által közrefogott Hidaskapun, a Történelmi Épületcsoport belső parkjába.

Alpár Ignácot szoros és egyben személyes kapcsolat fűzte a Vajdahunyad várán zajló kivitelezési munkálatokhoz. A Történelmi Épületcsoportra életének főműveként tekintett, számos más, korábban általa tervezett magyarországi épület közül, mely hosszú alkotói és építészi munkásságát is megkoronázta. A munkálatok alatt, az aprólékos tervek minél pontosabb kivitelezésének érdekében, Alpár dolgozószobát rendezett be az épületben, hogy minél több idejét életműve mellett tölthesse. Az építkezés részletgazdagsága valóban egy teljes embert kívánt, melyet az utókor látogatója az épület kifinomult arányaiban és részleteiben érhet tetten. Az épület Alpár Ignác életében betöltött jelentőségét jól szimbolizálja, hogy a műépítész 1928-ban bekövetkezett halálakor a Vajdahunyad várában ravatalozták fel, és innen kísérte díszmenet utolsó útjára a Kerepesi temetőbe.