A paraszti kultúra alapja a földművelés és az állattartás volt. Azok, akik nem ezzel foglalkoztak, különleges helyet foglaltak el a társadalomban. Mivel ismerték mesterségük minden csínját-bínját, fortélyos, tudós embereknek tartották őket és velük kapcsolatban nem kevés babona és hiedelem alakult ki. Így voltak tudós kocsisok, ördöngös molnárok, tudós pásztorok, vadászok, ördöngös bányászok, halászok stb. Közéjük tartozott a tudós, boszorkányos vagy ördöngös méhész is.

fotó: Szalmakast vizsgáló méhész, háttérben fekvő kaptárak. 1950-es évek. Kereckey Miklós,
Magyar Mezőgazdasági Múzeum, Eredeti Fényképek Gyűjteménye

Szerző: Szekeresné Simon Anett, múzeumpedagógus

A néprajzi kutatások során a kutatók a magyar parasztság legősibb tudásanyagához nyúlnak vissza. Céljuk, hogy fényt derítsenek a legrégebbi/legősibb babonaságokra/babonákra. A tudós méhészhez (de ugyanígy a kovácshoz, a révészhez, a kertészhez is) köthető hiedelmek/babonák viszonylag sokáig fennmaradtak, sőt, a technológiai fejlődés és a tudományos műveltség elterjedése a parasztság körében tovább táplálta az újkeletű foglalkozásokkal szembeni bizalmatlanságot. A méhészekkel kapcsolatos babonák, előítéletek ékes példáját adják Szabadfalvi József, etnográfus leírásai is. Gyűjtéseit az 1950-es évektől végezte, amikor még élő hiedelemként találkozott a méhészeknek tulajdonított különleges tulajdonságokkal, képességekkel. A 17-18. századból ismertek olyan kéziratos könyvek, melyek a méhészkedés módszertanát rögzítik. Ezek alapján feltárhatók a méhészkedést övező hiedelmek is.

A babonaságok mélyen gyökereznek a paraszti kultúrában. A 17. század közepétől a 19. század közepéig a méhekről szerzett ismeretek többsége irracionális volt. Ebben az időszakban méhtartással főleg a jobbágyság és a földművelő parasztság foglalkozott, akik nem is kutatták túlságosan méheik titkait, életét és munkáját. Hiszen más időigényes munkájuk mellett nem igazán volt idejük hosszas megfigyeléseket folytatni.

A méhészkedés története röviden

A méhészet a mézelő méh (Apis mellifica L.) tenyésztésével és hasznosításával foglalkozó termelési ág. Mivel a 18. századig a méznek mint édesítőszernek, és a viasznak mint gyertyaalapanyagnak nem volt igazi vetélytársa, kiemelt jelentőséggel bírt. 

Kelet-Európa méhészetének vizsgálatából kiderül, hogy a finnugor népek már régóta ismerik a méz és a méhviasz felhasználását.  Ural menti őshazájában a magyarság is ismerte a méheket, és fogyasztotta a mézet. A 11. századtól a középkoron át számtalan okleveles adat és történeti feljegyzés tanúskodik arról, hogy a magyarság a Kárpát-medencében való letelepedését követően is foglalkozott méhészkedéssel. A 19-20. században a méz szerepe a táplálkozásban jelentős. Üdítőitalokat, mézsört készítenek belőle és orvosságként is alkalmazzák. Fontos hagyománya van a mézeskalácskészítésnek is.

Ahhoz, hogy megértsük a tudós méhész alakját, és a méhekkel kapcsolatos hiedelmeket, tekintsük át röviden a méhészet formáit! A paraszti gazdaságban a mézgyűjtésnek alapvetően három formája volt, melyek egyben a méhészkedés fejlődési fázisait is jelentik. Kezdetben a zsákmányoló méhészet volt jellemző, melynek során a vadon talált méhtelepet kifosztották és ez gyakran annak elpusztításával is járt. A második fokozat az erdei élőfás méhtartás, ami már a méhek gondozásával, de legalábbis megfigyelésükkel járt együtt. Ilyenkor a méz megszerzése érdekében csupán elkábították a rovarokat, és a fát gondozója tulajdonjegyével is elláthatta. A harmadik fokozat a paraszti méhészet volt, melynek során már a házaknál tartották a méheket, és leutánozták a természetes odúkat. A modern méhészet a 19. század második felében kezdett fejlődni, de emellett a paraszti méhtartási módszerek még sokáig fennmaradtak.

fotó: Méhész munkában a kaptárnál. 1900 körül.
Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteménye

A méhekkel kapcsolatos hiedelmek

A mézet, a méheket, az általuk készített viaszt számos hiedelem és mágikus szokás kísérte. Ez azt is mutatja, hogy sokáig leginkább a szájhagyomány és a néphit, nem pedig a tudományos tények irányították a méhtartást. A népi megfigyelésekben sok a gyakorlati tapasztalat és a racionalitás, de sok a látszólag értelmetlen babonaság is. Nézzünk erre néhány példát:  

• ha a méhekből ellopnak, akkor a tolvajnak azokkal nem lesz szerencséje,
• a méheket ajándékozni jó, eladni azonban nem szabad őket,
• általános hiedelem, hogy ha a gazda meghal, a méhei utána akarnak repülni,
• a kas alá hangyabolyt szórtak, hogy serényebb munkára ösztönözzék a méheket,
• a méhek tavaszi első kieresztése József napjához (márc. 19.) kötődik,
• a méhész-babonák meghatározták a kieresztés hasznos napját is: ez a szerda vagy a csütörtök volt,
• a kieresztett méhek elrajzását úgy próbálták megakadályozni, hogy pipafüstöt fújva, vizet hintve, vagy kaszát és sarlót pengetve körüljárták a méhrajt,
• a méhre nem szabad azt mondani, hogy megdöglik, hanem csak azt, hogy meghal,
• ha a kasból ellopják a méhanyát, akkor a többi méh mind meghal,
• a néphit szerint az emberformájú köpűben (kivájt fatörzsből vagy vesszőből készített kaptár) a méh jobban megmarad, betegség nem éri,
• A 17. századi néphit szerint tavasszal a kakukk első megszólalása után nem tanácsos vesszőkast fonni, mert az ilyen kasban nem maradnak meg a méhek. A karácsony éjjelén és karácsony első napján font méhkasban szorgalmasan dolgoznak a méhek, bőséges lesz a méz. Más tanácsok szerint a kasfonást újhold péntekjén, napkelte előtt kezdje el a méhész, s a fonás közé nyír- és csipkevesszőt elegyítsen. Az ilyen vesszők elűzik, távol tartják a gonoszt, a méhek megrontóit.

Ezekből is kiolvasható, mennyi mindenre kellett a méhekkel kapcsolatban figyelni.

A tudományosság kezdete, a kéziratos méhészkönyvek megjelenése

Már az 1740-es évekből ismertek olyan kéziratos méhészkönyvek, amelyek ismeretanyaga természetszerűen az adott kor méhészeti gyakorlatán alapult. Egy évszázadon keresztül csupán kéziratos könyvek jártak kézről-kézre a méhészek között, továbbítva az új ismereteket. E munkák néprajzi értékét az is emeli, hogy szerzőik, akik többnyire falusi lelkészek, tanítók, gazdaemberek voltak, a nép körében szerzett, illetve saját tapasztalataikat írták le.

A legkorábbi ilyen művek még nem említik a tudós méhészt, de már foglalkoznak a rabló méhek problémájával. Az első nyomtatott, magyar szerzőhöz, Pálfi Lőrinc szerzeteshez köthető, 1762-ben megjelent könyv is csak a rablóméhek megfékezésére és kivédésére ad tanácsot.

1779-ben Vannai István írása említ először egy olyan „bájolót”, aki rá tudta venni méheit a rablásra. Leszögezi, hogy nem hisz abban, hogy a rabló méheket ,,a' nagy Méhészek bűvöléssel, bájolással küldenék mindenkor a más méheire.” Nem tagadja ugyan, hogy olykor mégis előfordulnak efféle bájolók, de tudományuk csupán abból áll, hogy néhány hitvány méhüket idő előtt felverik és a kasokat más méhese elé rakják. A felbolydult méhek „eszeket vesztvén” nem a virágokra repülnek, hanem mások méheit támadják meg.

A bájolókról emberfeletti képességeket feltételeztek. Szakmai tudáson alapuló ismereteikkel tudták elkápráztatni az átlagembereket:
„Handerla György 1794-ben megjelent méhészkönyvében az ún. tudós méhész tudományának racionális magyarázatát adta. Arra mutatott rá, hogy a méhek életét ismerő, valóban tudós méhész mutatványra is felhasználhatta tudását. Saját „úri vendégeit” kápráztatta el azzal, hogy egy rajzó méhcsaládot szállatott le egy rúddal felemelt kalapjára, amelyet előzőleg egy méhanya tetemével kent be: „Megszaglalván ezek friss szagát a' Királynénak, mind tsoportosúl Annyokkal együtt kalapomra szállottak, szemlélvén ezt az én vendégeim mind tsudalkozának: némellyek még azt-is gondolták, hogy talán bú-bájos mesterséggel éltem.” – olvashatjuk Szabadfalvi József közlésében.

A tudós méhész „emberfeletti” képességei  

Lássuk csak pontosan, milyen képességeket tulajdonítottak a tudós, ördöngös, boszorkányos méhészeknek:

• rá tud parancsolni a méheire, hogy azok mást meglopjanak,
• el tudja csalogatni más méheit,
• rá tudja venni a méheket, hogy ne pusztuljanak el olyan hamar,
• a méhkashoz ragasztja a tolvajt, aki el akarja azt lopni,
• át tudja hajtani a méheket egyik kasból a másikba úgy, hogy azok nem csípik meg (ez már a szakmai tudásból eredő képesség),
• a méhei beköpik a mákot és az pondrós lesz,
• halála után a méhei elkísérik a temetésére,
• halála esetén a méhei utána halnak,
• mások méheit azzal is meg tudja rontani, ha a tulajdonos méhesének négy sarkából húz egy-egy zsupszalmát, majd ezt otthon meggyújtja és megfüstöli vele a saját méheit,
• úgy csalja el más méhész állományát, hogy mézes kezével összefogdossa annak méhkasait,
• saját méhei lépdarabjának más kasába helyezésével tudja „a méheket megbabonázni”.

A tudós méhész és egyéb károkozás elleni védekezés  

A 17-18. században a méhészkönyvek leírásai még elsősorban azt mutatták be, hogy hogyan lehet védekezni a méhesben történő károkozás ellen. Tolvaj méhek ellen például elég volt tavasszal először a disznóvályúra tenni a kast, utána kivinni a méhesbe, vagy avas disznóhájjal megkent vörös posztót akasztani a „kosárának lyukán fellyül, úgy hogy alsó széllye a' posztónak had érhesse kijáró ajtócskáját”. (részlet Pálfi Lőrinc szerzetes 1762-ben megjelent méhészkönyvéből)

A 19-20. századra a népi méhészeti ismeretek és hiedelmek elkezdtek vegyülni a tudományos adatokkal, leírásokkal, és már az lett a gyanús, aki ezeket is tudta. A babonák hatása mindenesetre jó ideig még erősebb volt. Például a Dráva mentén a vend méhészek a katolikusok miséjén áldozáskor nem nyelték le a szentostyát, hanem hazavitték és elrejtették a méhesben. Úgy tartották, hogy így a méheiket nem tudták megrabolni, sőt ők tudták a saját méheiket a másik ember méhcsaládjaira rabolni küldeni. 1874-ből Szegedről származik ez az intelem: „ha azt akarod, hogy méheidet el ne lopják, akkor karácsony éjszakáján csinálj három kötésből egy söprűt. Amikor éjféli misére elsőt harangoznak, söpörj vele port az oltár előtt. Amikor méheidet kirakod, szentelt vízzel csinálj belőle sarat. A seprűnek is gondját viseld, mert ezzel szabadítod meg kasodat az embertől." (Pálfi Lőrinc szerzetes 1762-ben megjelent méhészkönyvét idézi Szabadfalvi József A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban című tanulmányában)  

Hofer Tamás 1951-es feljegyzéséből a következők derülnek ki: „Öreg Jóska bátyám egy kicsit boszorkányos vót, boszorkányos bácsi vót, annak a méhesibe vótak mindenféle csontok berakva. 8-10 m hosszú, 3 m széles. Ott voltak elhelyezve régi állatok csontjai, hogy el ne tudják rabolni a méheit, meg el se menjen a háztól a raj. Nagy lófejek voltak, de csak tisztán a csontja, marhafej, kutyafej, macskafej, csak a vázlatját tartotta ott. Asszony ne gazdálkodjon a méhekkel, azt mondta. Ez az öreg Jóska bácsi azt is megmondta, hogy halála után se gazdálkodjon a felesége a méhekkel, mert el fognak pusztulni. El is pusztultak, nem sokkal, hogy meghalt.”  

Vésztőn egy másik méhész úgy győződött meg a rabló méhész személyéről, hogy lisztet szórt a rabolni járó, idegen méhekre, amelyek akkor is testükön lisztesek voltak, amikor hazatértek saját méhesükbe.

A lopás és a rontás megakadályozására többféle szokás terjedt el:

• egy fonálra annyi csomót kötöttek, ahány méhcsaládja a gazdának volt, minden csomót egyenként a kashoz érintettek, és mindannyiszor sarkon fordultak,
• a röpítőlyukat (vagyis a méhkas kijáratát) szentelt vízből készített sárral tapasztották körül,
• a szemmel verés megelőzésére magas kerítéssel vették körül a méhest,
• asszonyoknak a méhesbe nem volt szabad belépnie,
• az idegen méhek, a „rablóméhek” ellen templomból szerzett port szórtak a kas alá,
• egy karóra lókoponyát tűztek a méhes elé,
• úrnapi szentelt ágat tűztek a kasokba,
• farkasgégét dugtak a röpítőlyukba vagy vörös anyagdarabot húztak át rajta.

Nemcsak a méhek harciasságát kívánták fokozni, hanem azt is, hogy szelídek legyenek, s ne szúrják meg gazdájukat. Ezért például juhtejjel kenték be a kas száját vagy tejjel mosott fehér gyapjút húztak át a röpítőlyukon.

 A tudós méhész és a tolvajok

Gunda Béla az erdélyi Domokoson, az 1930-as években a következőket rögzítette: „Egyesek tudnak olyan babonás eljárást is, hogy ha valaki el akarná lopni a méheket, ottan marad az ember a kasok mellett, nem tud elmenni. Ha a tulajdonos oda ment az tudta csak elszabadítani.” (Szabadfalvi József: A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban)  

„Szopka Andrásnak lopták a kasát. Ezt megtudta, megérezte s meg tudta csinálni, hogy a tolvaj nem tudott elmenni, amíg el nem ment a méheshez és el nem engedte." (Szabadfalvi József: A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban)  

A Gömör megyei Kőrös községben a következőket közölték: „A határban dolgozó gazda, a hegyen dolgozván megtudta, hogy lopják méheit. A tolvaj átölelt egy kast és el akarta vinni. A gazda olyan tudománnyal bírt, hogy „meg tudta csinálni, hogy az illető addig nem tudta letenni a kast, amíg ő este le nem gyött a hegyről, addig ott tartotta. Ilyen hatalmuk volt egyeseknek régen, így tudta megcsinálni. Oszt mikor hazajött az öreg a hegyről, kiment a méheshez, azt mondta hogy no kollega, tedd már le, eleget tartottad. De már akkor olyan volt az ember akár a hordó, mer összecsípték a méhek.” (Szabadfalvi József: A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban)

Irodalom: 

Bathó Edit: A Méhészkedés Hiedelem Elemei Vannai István Könyvének Tükrében
In: Tradicionális kereskedelem és migráció az Alföldön. Arany János Múzeum  Közleményei XI. Nagykőrös, 2008.

Domonkos Ottó: Méhészeti irodalmunk néprajza. XVII. sz. közepe - XIX. sz. közepe
In: A Soproni Múzeum kiadványa 5. Budapest 1952. — Sopron 2000.

Gunda Béla: Méhészkedés a magyarságnál
In: AGRIA XXVII-XXVIII. Az egri Dobó István Vármúzeum évkönyve 1991 – 1992.

Szabadfalvi József: A tudós méhész alakja a magyar néphagyományban
In: Néprajzi tanulmányok Ikvai Nándor emlékére II. (Studia Comitatensia 24. Szentendre, 1994)