„Leveles dohányát a béres leveszi
A gerendáról, és a küszöbre teszi,
Megvágja nagyjábul;
S a csizmaszárábul
Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol,
S oda-odanéz: nem üres-e a jászol?” 

(Petőfi Sándor: A puszta, télen. 1848. Részlet)

Szerző: Debnár Dóra, muzeológus

Tanyavilág Petőfi évszázadában címmel 2022. augusztus 28-án új tárlat nyílt a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Lajosmizsei Tanyamúzeuma udvarán, amelyet a Petőfi születésének 200. évfordulója alkalmából kiírt pályázat keretén belül valósított meg az intézmény. Az október 31-ig nyitva tartó tárlaton a látogatók megismerhetik az alföldi tanyavilág állattartását és növénytermesztését. Mostani bejegyzésünk apropóját az író születésének jubileuma adja.

Kép: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Lajosmizsei Tanyamúzeuma,
Tanyavilág Petőfi évszázadában című szabadtéri kiállítás

A közönséges dohány megkerülhetetlen, ha a 19. század első felében az Alföldön termesztett kultúrnövényekről van szó. Ez a növény a kukoricához, burgonyához, paprikához hasonlóan az amerikai kontinensről érkezett Európába, majd hazánkba. A források már a 17. században említik jelenlétét. Elterjedése a Rákóczi-szabadságharc után kapott lendületet. A jobbágyság a 18. század első évtizedeiben kezdte termeszteni a közönséges dohányt (Nicotiana tabacum), és a gyengébb minőségű kapadohányt (Nicotiana rustica), melyek a gabonához viszonyítva nagyon sok kétkezi munkát, meleg időjárást és jó minőségű, laza talajokat igényelnek.

Az 1850-es évet megelőzően, a dohánymonopólium bevezetése előtt a jobbágyok saját használatra, kertben termesztették a szükséges mennyiségű dohányt. A napóleoni háborúk azonban megnehezítették az amerikai kontinensről a dohánybehozatalt, ez a tényező gyorsította fel a magyarországi dohánykertészetek terjedését.

kép: Dohányfűző tű, helyi kovács készítette Kiskunlacházán az 1890-es években, fotó: Papp Tibor
A dohányfeldolgozáshoz használt eszközöket: dohányvágókat, dohányfűzőtűket a Kézieszköz-gyűjteményben őrzi a Mezőgazdasági Múzeum.

Magyarországon 1844-ben olyan mértékű dohánytermesztés folyt, hogy a belső felhasználás mellett még exportra is jutott. Dohányt a szatócsboltokban, vasárusoknál, fűszereseknél lehetett kapni. Ekkorra már a fővárosban és a nagyobb vidéki városokban léteztek külön dohánykereskedések. A legnagyobb dohánytermesztő vidéknek Torontál, Szabolcs, Bács, Heves, Szatmár, Tolna, Csongrád, Arad, Bihar, Somogy, Hont, Temes, Zala, Békés és Sopron számítottak a monopólium bevezetése előtt.

A dohányzás egészségkárosító hatásait már viszonylag korán felismerte az orvostudomány, de a 17. századtól kezdve a dohányzást nem emiatt tiltották rendeletekkel. Erdélyben például 1670-ben bírságot szabtak ki a dohányzókra, azonban nem az egészség védelme volt a cél, hanem a tűzesetek elkerülése.  Egy 1850-ben megjelent hatkötetes, Ujjab kori ismeretek tára című lexikon második kötetében a következő információkat olvashatjuk: „Egyébiránt Amerikának becses ajándékai közül egy sem talált olyly heves ellentállást, egy sem üldöztetett anynyira, mint a’ dohány, melyly jelenleg Európában ’s különösen Magyarországban a’ nagy néptömegnek csaknem első rangú szüksége.”

A dohányfogyasztók közé tartozott Petőfi Sándor is, s ez verseiből is kiderül. Egressy Gábor színművész (1808 – 1866) így emlékezett vissza Petőfi Sándor 1844-es, Nemzeti Színházban nyújtott színészi teljesítményére: „Sándor elejétől végig bátran, kedélyesen játszott és ügyesen is mozgott, csupán hangja volt egy kissé fakó a sok dohányzástól.”

kép: Dohánymagok a Múzeum Agrobotanikai Gyűjteményéből, fotó: Papp Tibor
Az Agrobotanikai gyűjtemény Pannonhalmi Maggyűjteményében pedig közel 200 éves, Csanád és Veszprém vármegyéből származó dohánymag tételek is találhatóak

Petőfi évszázadában Magyarországon főleg helyi nemesítésű fajtákat termesztettek. A szárított, fermentált leveleket pipából szívták el vagy szivarokat készítettek belőlük. A pipázás divatja Magyarországon a  reformkorban érte el tetőpontját. Utóbb szinte jelképévé vált a szemlélődő, tespedő, vidéki nemesi életmódnak. A pipadohány kezelése, a kellemes keverékek összeállítása a férfiak szórakozása és szenvedélye volt. Egész felszerelés: pipatórium, dohányvágó, dohányszita, dohánytartó, dohányzacskó voltak a kellékei. A rágyújtás és a pipázás egyéni vagy társas kedvtelésnek számított. A pipa a pásztortársadalomban is rangjelzőnek számított. A magyar hiedelmek egyik természetfeletti erővel rendelkező alakja, a tudós pásztor a pipáját rontás előidézéshez vagy elhárításához is használhatta: a pipadohány füstjével felbőszíthette vagy megszelídíthette a bikát.

A dohányt nemcsak hevítve fogyaszthatták: főként a huszárok közt terjedt el, hogy a megperzselt dohányleveleket összecsavarták és rágták, ezt nevezték bagózásnak. Ismert és kedvelt volt a burnót is, amelyet sokan tubák néven ismernek: a finomra őrölt dohányt orrba szippantották fel, így a nikotin az orrnyálkahártyán keresztül felszívódva fejthette ki hatását. Más fajta dohányt használtak pipázáshoz, és más volt alkalmas burnótnak. Erről így olvashatunk az Ujjab kori ismeretek tárában: „Burnótnak a' szabolcsi, torontáli és tolnai dohány legalkalmasabb. A’ szivaroknak való fajokat csak most kezdik jobban megválogatni, ’s már is a' szent-andrási Abaujban, roffi Hevesben, ’s a' szathmármegyei fajok némi kitüntetést nyertek.”

kép: Dohánylevelek behordása a pajtába, Pallag 1899., MMGM Eredeti Fényképek Gyűjteménye

Nem meglepő módon nemcsak a férfiak, de a nők is fogyasztottak dohányt. A 19. század végén Rétközben a szegényasszonyok között is általános volt a dohányzás. Ennek oka az élelmiszerhiány volt, hiszen felismerték, hogy a dohányzás étvágycsökkentő hatással bír.

A cigarettázás szokása csak később jelent meg. A 20. század első felében a napszámosok, akiknek gyári cigarettára, dohányra nem volt pénze, elcsent dohányt vágtak fel, majd vastag papírba vagy újságpapírba csavarva elszívták.