Balatoni hal a „boldog békeidőkben”
– halászok halat sütnek a Balaton partján, egy 1910-es képeslapon.
Forrás: MMgMK Plakát- és Aprónyomtatvány Gyűjtemény

Idén 19. alkalommal ünnepeljük a Balaton Halak Napját. Több tucat településen találkozhatunk ilyenkor a balatoni halat középpontba állító rendezvényekkel július utolsó hetében. A jeles nap kapcsán szeretnénk néhány nézőpontból megvilágítani azt, miért is fontos a balatoni halak sorsával foglalkoznunk.

A Magyar Haltani Társaság és az akkori Vízügyi Minisztérium 2004-ben határozott arról, hogy minden év július utolsó hetében nagyszabású programsorozatok keretében hívja fel a lakosság figyelmét a balatoni hal fogyasztásának élvezetére, valamint a helyi halfauna megóvásának fontosságára. Tette ezt azért, mert a Balaton halállománya kétség nélkül mind mennyiségben, mind változatosságban egyedülálló és oltalomra érdemes. Hazánk legnagyobb tavában többségében ugyanazok a halfajok találhatók, mint Magyarország állóvizeiben máshol is, az ún. „békés” halak közül különösen szép pontyállománnyal rendelkezik. A rendszeres telepítésekkel frissített őshonos sudárponty és általában a balatoni pontyállomány egészségéről, bőségéről árulkodik a 2023-ban már 11. alkalommal megrendezett nemzetközi bojlis horgászverseny, amelyen nem voltak ritkák a 20-30 kilogramm körüli rekordfogások és a több száz kilós összfogások csapatokként. Külön említést érdemel a helyi kuriózum, a garda. E halfaj ugyan hazánk más vizeiben is előfordul, de még mindig a Balatonban él legnagyobb populációja, amely mára ugyan jelentősen megfogyatkozott. Ünnepszámba menő volt egykor az, amikor október-november tájékán a gardák nagy csapatokba verődve gyülekeztek a tihanyi kútban, a tengeri heringvonuláshoz hasonlóan, a természet és az ember pedig kivehette a részét a bőségből, a Balaton „látott” halából. Az ún. „rabló” halak közül pedig fellelhető a csuka, a lesőharcsa egyre erősödő állománya, vagy a legnagyobb nimbusszal rendelkező fogassüllő, amelyből, ha nem is akadnak horogra a Jókai által Az aranyemberben is megénekelt negyven fontos (kb. 20 kg) „fogaskirályok”, még így is találkozhat a hozzáértő horgász tíz kilogrammot is megütő példányokkal.

Azonban őshonos halaink állománya több oldalról is folyamatos veszélynek volt és van kitéve mind a mai napig, melyek közül kettőt emelnénk ki. Az egyik veszélyforrásról szerencsére már csak múlt időben beszélhetünk. Ez nem más, mint a kereskedelmi célú ipari halászat. A Balatonon természetesen a magyar történelem kezdeteitől fogva működött nagy volumenű halászat, viszont a 19. század társadalmi-gazdasági átalakulása az embereknek jobb, a halaknak rosszabb feltételeket teremtettek. A Balaton déli partján húzódó vasútvonal építése és az ennek érdekében folytatott partkövezési munkálatok számtalan ívóhelyet pusztítottak el. A polgári átalakulás nyomán nem csak a vízparti földdel rendelkező földesurak (illetve azok bérlői) halászhattak, a megnövekedett vállalkozói jelenlét tovább ostromolta az egyébként is nehéz helyzetbe került halállományt. A „vadnyugati” állapotokon némileg enyhített, hogy 1899-ben a Rosenberg család lényegében monopóliumot szerzett a balatoni halászat felett, az ekkor alapult Balatoni Halászati Rt. A 2013. évi CII. törvény és végrehajtási rendeletei végül Magyarországon mindenhol megszüntették a kereskedelmi célú halászatot a hazai természetes vizeken, így a Balatonon is, a jogelődből ekkor alakult meg a Balatoni Halgazdálkodási Nonprofit Zrt., amely fő feladatának az ökológiai szemléletű halgazdálkodást tekinti. A sporthorgászat számára olyan javuló fogási lehetőségek megteremtésén dolgoznak a Társaság szakemberei, ami nem veszélyezteti a tó halállományának sokszínűségét, biztosítja a természeti értékeinek védelmét és a minőségi turizmus feltételeit.

A másik veszélyforrás a Balaton ökoszisztémáját jóideje fenyegető különböző inváziós halfajok. Már a 20. század fordulóján megtelepedtek vizeinkben olyan hatékony ivadéknevelésükkel és ikrafaló jellegükkel veszélyt okozó fajok, mint az észak-amerikai törpeharcsa és a naphal. Az 1950-es évek végén újabb problémát idézett elő a fehér és pettyes busák halgazdaságokból való kiszabadulása. E fajok ivarérett korukban is a vízben található növényi és állati planktont fogyasztják, mely őshonos halfajaink ivadékainak fő tápláléka a fejlődési időszakban. Ugyanakkor az angolnák számának jelentős csökkenése látványos változás az elmúlt évtizedekben. A szelekciós halászat, a horgászokkal való intenzív együttműködés talán hozhat megoldást a jövőben.

Akár csak a halételek, akár a sporthorgászat kedvelői vagyunk, jóízűen fogyasszuk és jóindulattal óvjuk a balatoni halakat, amelyek étekként és a sporthorgászatban ellenfélként annyi örömet szereznek a Balaton szerelmeseinek.