Szent György-nap régen és ma
Szent György a középkorban a lovagok, majd később a lovas katonák védőszentje, valamint a fegyverkovácsok és a lovat tartó parasztok patrónusa is volt. Ez utóbbira utal görög neve (Georgius), ami földművelőt jelent. Ünnepe Európa szerte ősi tavaszkezdő napnak számított, nálunk a Kárpát-medencében kultusza különösen virágzott. Ebben szerepet játszott az is, hogy zománcképe a Szent Koronán is megtalálható. Napja (április 24.) hagyományosan a jószágok legelőre hajtásának kezdő időpontja. Az állatokat általában Szent Mihály napig (szeptember 29.) legeltették.
Szerző: Nagy László, muzeológus és Németh Anna, múzeumpedagógus
Kép: Az egri érseki uradalom gazdasága. Legelő ménes a pusztában. Pusztaszikszó, 1938. Készítette: Andrássy Iván, Magyar Mezőgazdasági Múzeum Eredeti Fényképek Gyűjteménye
Enyhébb időjárási körülmények között a kihajtás természetesen korábban is elkezdődhetett és később is érhetett véget, de a Szent György napon mondott szentmise, illetve a pásztorok e naphoz kötődő hagyományai mind azt a célt szolgálták, hogy a föld és a jószág termékenysége és így a megélhetés is biztos legyen. Az állattenyésztéshez kapcsolódik az a szokás is, hogy a mezőkön található forráskutakból csak Szent György napja után lehetett először inni és itatni is. E szokás az időjárás várható enyhülésével függ össze. A Szent György-naptól Szent Mihály napig tartó legeltetési időszak meghosszabbítása természetesen gazdasági szempontból sem volt – és ma sem – elhanyagolható. Az állattenyésztés legjelentősebb költségét a takarmányozás, azon belül a téli takarmányozás jelenti. Nem véletlen tehát, hogy – a juhoknál különösen – az első kihajtás napja, a kicsapás, már sokszor Szent József napja (március 19.) körül megtörtént és a behajtás, a betelelés Szent Dömötör (október 26.) hetében kezdődött csak el. Szent Dömötör zománcképe szintén megtalálható a Szent Koronán, pontosan szemben Szent György képével.
Nem árt tisztázni azt sem, hogy mely állatfajok jöhettek szóba egykor és mely állatfajok említhetők napjainkban a legeltetés kapcsán. A ló, a szarvasmarha és a juh mellett egykoron a sertés is a legelő állatok közé tartozott. Különösen Erdély egyes részein legelőre hajtották a bivalyt, valamint országszerte a különböző baromfikat is.
A sertés makkoltatása ma már nem engedélyezett legeltetési mód, igaz az egykor elsősorban külterjesen hasznosított sertésfajtáinkból – a két leghíresebb ezek közül a szalontai és a bakonyi sertés – ma már, sajnos, hírmondó sem maradt. A XIX. században egyre jobban elterjedő mangalica fajta e két ősi fajtánkat teljesen kiszorította, illetve néhány évtized alatt részben magába olvasztotta. A kanászok, kondások Szent György-naphoz való kötődése a disznók szilaj tartásból ólakba történő költöztetésével így manapság már csak régi írásokban vizsgálható, holott Somogy megye egyes részein a pásztorok közül ők foglalták el a képzeletbeli dobogó első helyét.
A szabad legelőterületek zsugorodása végett ki kellett alakítani egy legeltetési rendet. Elöl haladt a ménes, mert a ló az édes, keményszálú füveket legeli. A ménes után haladt a gulya, ami az aljfüveket legelte. Végül a juh – vagy birkanyáj következett, amely szinte tövig rágta a füvet. A sertések jobban kedvelték a mocsaras, dagonyás területeket, így a kondás velük más tájékon járt. (Ahol csak lehetett, már a 18. században is külön helyre tették a gulyák, a csordák, a ménesek és a juhnyájak járását.)
Kép: Pásztortárgyak a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményéből.
Minden életforma, foglalkozás életre hívott bizonyos eszközöket, amire az embernek nap mint nap szüksége volt. Ezeket a tárgyakat díszítette, és a díszítések nem csak a korabeli közösség ízlését tükrözik, hanem a készítő tehetségét és szépérzékét is. A pásztorok a népművészet közös kútjából merítettek és alkották meg hétköznapi tárgyaikat, melyek mai szemmel nézve is műremekek.
Alulról felfelé: karikás ostor, kanászbalta, gulyásbot, juhászkampó; készítette: Papp Tibor
Az ország más területein hagyományosan a csikós, illetve a gulyás állt elöl a rangsorban, majd őket követte a juhász és a kondás. Utóbbi hiányában a Szent György-nap manapság elsősorban a gulyások, a csikósok és a juhászok ünnepe. Ahogy egykor, úgy természetesen ma is hagyományosan esti mulatsággal jár e jeles nap, amit megelőz egy sor olyan fontos tevékenység, amely Szent György napjától szinte elválaszthatatlan. Ilyen többek között a jószágok zöld ágakkal történő legelőre hajtása, a marhák különböző eszközökön (ekevas, láncok) vagy tojásokon való áthajtása. Ezek a szokások a már említett termékenységvarázsló szereppel bírtak, illetve gonoszűző hatást is tulajdonítottak nekik. Kalotaszeg környékén ezen a napon van a tejbemérés. A közösen tartott állatok után a gazdák arányosan később annyi tejet kapnak, amennyit a tejbemérésen tartott, szigorúan meghatározott próbafejések alkalmával a saját állataik adtak. Többnyire ezen a napon szerződtették a pásztorokat az elkövetkező legeltetési időszakra.
A néphagyományban április 24-e a tavasz eljövetelének napja. Európa folklórjában megfigyelhetők az e naphoz (illetve május elsejéhez) köthető tavaszünnepek, pásztorünnepek (például az ókori római Palilia), egészségvarázsló, gonoszűző cselekedetek. Magyarországon a 19. századtól a jószágok kihajtása Szent György-napon történt, és a kihajtáshoz sok hiedelem, szokás kapcsolódott, melyek célja a jószág egészségének megőrzése, védelme, szaporaságának elősegítése volt. Úgy tartották, hogy a zöld ággal terelés a termékenységet biztosítja. A rontás ellen füstöléssel védekeztek. Újtüzet gyújtottak és emellett hajtották el az állatokat, a parázzsal körülfüstölték őket. Medvesalján a gazdák karácsonyi morzsa füstjével tartották távol jószágaiktól a rontó erőket. Gonoszelhárító cselekedet volt a láncon, fejszén, ekevason, vagy a gazdasszony kötényén történő áthajtás is. Helyenként szentelt vízzel is megáldották, hajnalban gyűjtött harmattal megitatták a legelőre térő állatokat.
Nagyobb településeken az első kihajtás örömteli ünnepléssel, lakomával járt. Az állattartó gazdák gyönyörködtek a legelő szélén sorakozó állatseregletben, mely hamarosan útjára indult a szabad pusztaságba. A csikósok, gulyások, juhászok, kondások ettől a naptól gondot viseltek a rájuk bízott állományra, amely Szent Mihály napjáig a szabad ég alatt járt.
Annak idején nem a nagy hozam miatt tartották az állatokat, hanem azért, mert egy nagy létszámú, egészséges állatcsoport jelentős vagyont jelentett. A szilaj jószágot a szilaj pásztorok őrizték, akik jellemzően nagy teherbírású emberek voltak. Sok bojtár árva gyerekként került a pásztorok világába, de a nehéz természetű, parancsolást nem tűrő vagy valami (például katonaság) elől menekülő férfiak számára is megélhetést és szabadságot biztosított a pásztorlét.
A szilaj állattartás
Szilaj állattartásnak nevezzük, mikor az állat télen-nyáron kinn van a legelőn. Ilyenkor teljesen ki van téve az időjárás viszontagságainak, a fellelhető táplálék is befolyásolja az állapotát. Az állatok télen védettebb helyre vonultak a csikós vezetésével. A hó lehullta után is folytatódott a legeltetés, ilyenkor a hó alól kapartak ki maguknak eleséget, a bokrok, fák rügyeit rágták, zabot sosem kaptak. A lovak itatásához egész évben biztosítani kellett a megfelelő mennyiségű vizet. Ha tehették, élővizeknél itattak, de ha ilyen nem volt a közelben, kutakból merítettek vizet a vályúkba. Az itatás, a nagy vödör vizek kimerítése a csikósok egyik legnehezebb feladata volt. Egy ló napi vízfogyasztása 30-40 liter víz. Ha figyelembe vesszük, hogy egy ménesben többszáz ló várta a friss vizet és naponta többször ment a vályúhoz inni, máris érzékelhető, mekkora munkát jelentett ez.
A 18. századtól a folyószabályozások, a legelők feltörése és szántóföldi művelésbe vonása, a puszták benépesítése nyomán a szilaj pásztorkodás fokozatosan visszaszorult. E tartásmód az alföldi pusztaságon, a vízjárta árterek szigetein (Ecsedi-láp), a bakonyi és a mátrai erdőkben maradt fönn a legtovább. A 19. századtól a legeltetés idényjellegűvé vált, áttértek a félszilaj tartásmódra, az állatok tavasztól őszig tartózkodtak a szabadban. Télen így védettebb helyen tartózkodott a ménes, takarmányként szénát kapott.
A legeltetés napjainkban
A legeltetés napjainkban sem veszített jelentőségéből. Ennek több oka van. Egyrészt az extenzív állattartási körülmények társadalmi megítélése egyre kedvezőbb, amiről a városi emberek is pozitívan, mint kíméletes tartási módról nyilatkoznak. Legeltetéskor az állatoknak lehetőségük van a természetes viselkedési formáik gyakorlására, ellentétben az intenzív – sokszor már iparszerű – termelési módszerekkel. Másrészt – a már említett gazdasági érdekeken túl – várható, hogy a hús minősége is egyre fontosabb lesz a vásárlók számára. A hazai legelőinkről kiváló, nagy biológiai értékű termékeket kaphatunk, amelyek vitamintartalma is jelentősen meghaladhatja az istállóban tartott állatok húsáét. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezeknek a feltételeknek az őshonos állatfajtáinkból – magyar szürke marha, magyar racka juh – készült termékek maradéktalanul megfelelnek, hiszen a tartási körülményeket évszázadokon át a legelőre és a legeltetésre alapozták.
Talán nem kanyarodunk el Szent György-nap témájától akkor sem, ha a legelőkkel kapcsolatban megjegyezzük azt is, hogy a legeltetéssel a korszerű táj- és természetvédelem szoros kapcsolatban van, valamint így olyan területek is hasznosíthatók lesznek, amelyek más módon nem. A különböző állatfajoknak természetesen a legelővel szemben támasztott igénye eltérő, így a legelő növényzetének az összetétele meghatározza, hogy az adott területen mely állatfajokat/állatfajtákat lehet gazdaságosan tartani. Például a feltétlen juhlegelőkön a juhokon kívül más állatfaj nemigen tartható, mert ezek eltartó képessége a nagyobb testtömegű állatok számára már nem kielégítő, hiszen ezek a területek sokszor csekély termőképességű, szikes pusztai gyepek.
A tavasz beköszöntével emlékezzünk a sárkánnyal viaskodó ókeresztény vértanúnkra, ugyanakkor ne feledkezzünk meg a hagyományos magyar állattenyésztésről sem. Habár ez utóbbi napjainkban küzdelemre kényszerül, jusson eszünkbe az egykori példa, miszerint a sárkány mindenképpen veszíteni fog, Szent György pedig győzedelmeskedik. Napján erre akár koccinthatunk is!
